Ó, milyen édes volt a lelkemnek Jézus első csókja!

      Végre elérkezett „a napok szépséges napja”, milyen elmondhatatlan emlékeket hagytak a lelkemben ennek az Égi napnak a legkisebb részletei is!... A vidám hajnali ébresztő, a tanítónők és a nagy növendéktársak tiszteletteljes és gyengéd csókjai... A nagy szoba, amely mintha hópelyhekkel lett volna tele; ezekbe a hópelyhekbe öltöztek sorra egymásután a gyerekek... És főképpen a bevonulás a kápolnába s a szép himnusz reggeli hangjai: „Szent oltár, körötted Angyalok!...” De nem akarok részletekbe bocsátkozni, vannak dolgok, amelyeknek elszáll az illata, ha levegő éri őket, vannak a léleknek olyan gondolatai, melyeket nem lehet földi nyelvre lefordítani anélkül, hogy el ne veszítenék benső és Égi értelmüket; olyanok, mint „A győztesnek adott fehér kő, amelyre egy olyan név van írva, amit senki sem ISMER, csak AZ, aki kapja”. Ó, milyen édes volt a lelkemnek Jézus első csókja!...

      Ez a szeretet csókja volt, éreztem, hogy szeretnek s én is ezt mondtam: „Szeretlek, neked adom magam mindörökre”. Nem voltak kérések, küzdelmek, áldozatok, Jézus és a szegény kis Teréz már régóta nézték és értették egymást... Ezen a napon pedig nem volt tekintet, csak eggyé olvadás, nem ketten voltak már, Teréz eltűnt, mint ahogy a vízcsepp elvész az óceánban. Jézus maradt meg egyedül, az úr, a Király. Vajon nem azt kérte-e tőle Teréz, hogy vegye el a szabadságát mert szabadsága félelemmel tölti el, oly gyengének, oly törékenynek érezte magát, hogy mindörökre egyesülni akart az Isteni Erővel!... Öröme túlságosan nagy, túlságosan mély volt ahhoz, hogy magába tudja zárni, szemét édes könnyek töltötték el, társainak nagy csodálkozására, akik később ezt beszélték egymás közt: „De hát miért sírt? Talán megzavarta valami? - Dehogy, inkább csak azért, mert nem volt mellette az Édesanyja, vagy a Nővére, akit annyira szeret és aki kármelita.” Nem értették, hogy ha a Menny egész boldogsága rászakad egy szívre, a száműzött szív nem tudja azt könnyek nélkül elviselni... Ó, nem! Mama távolléte nem okozott fájdalmat első áldozásom napján: nem volt-e a lelkemben ott a Mennyország s Mama nem volt-e már régóta a Mennyországban? Így tehát Jézust befogadva, befogadtam drága Anyámat is, ő pedig megáldott, örvendezve boldogságom felett... Nem sírtam Pauline távolléte miatt, kétségtelenül boldog lettem volna, ha magam mellett látom, de elfogadtam már régóta, hogy meg kell hoznom ezt az áldozatot; ezen a napon csak öröm töltötte el a szívemet s egy voltam vele, mert odaadta magát, visszavonhatatlanul, Annak, aki odaadta magát, oly nagyon szerető szívvel, énnekem!

      Délután én mondtam el fennhangon az imát, mellyel a Szent Szűznek ajánlottuk fel magunkat; helyénvaló volt, hogy én beszéljek társaim nevében is Égi Édesanyámhoz, aki oly fiatal voltam, mikor földi Édesanyámat elvesztettem... Teljes szívemből beszéltem hozzá, neki ajánlottam fel magam, mint a gyermek, aki Anyja karjába veti magát s kéri, hogy vigyázzon rá. Úgy érzem, a Szent Szűznek rá kellett néznie apró virágjára s mosolyognia kellett rá, vajon nem ő gyógyította meg látható mosolyával?... Vajon nem ő tette apró virágjának a kelyhébe Jézusát, a Mezők Virágát, a völgy Liliomát?...