Csütörtöki délutánok

      Minden csütörtökön délután vakáció volt, de nem olyan, mint a Pauline-féle vakációk, nem voltam Papával a szobában... Játszanom kellett, de nem Céline-nel, akivel, ha egyedül voltunk ketten, nagyon szerettem játszani, hanem kis unokanővéreimmel és a Maudelonde-gyerekekkel[1], s ez valóságos gyötrelem volt számomra. Nem tudtam úgy játszani, mint a többi gyermek, nem voltam kellemes játszótárs, de azért mindent megtettem, hogy utánozzam a többit, ami persze nem sikerült; sokat unatkoztam, különösen, amikor egész délután quadrillet kellett táncolni. Egyedül az volt a kedvemre való, ha a Csillagkertbe[2] mentünk, ekkor mindenütt az első voltam, sok-sok virágot szedtem s kis társaim irigységére rá tudtam találni a legszebbekre.
      Az is kedvemre volt, ha véletlenül egyedül maradtam a kis Máriával, s ő, miután nem volt ott Céline Maudelonde, hogy közönséges játékokra csábítsa, engedett szabadon választanom, én pedig egészen újfajta játékot választottam. Mária és Teréz remeték lettek, csak egy szegényes kunyhójuk volt, egy pici szántóföldjük és néhány gondozni való zöldségféléjük... Életük szakadatlan szemlélődésben telt el, vagyis az egyik remete helyettesítette az imában a másikat, mikor annak tevékenykednie kellett. Minden egyetértésben, csendben és annyira szerzetesi módon történt, hogy tökéletes volt. Mikor Nagynéném értünk jött, hogy sétálni vigyen, a játék még az utcán is folytatódott. A két remete együtt mondta a rózsafüzért, ujjukon számolgatva, nehogy észrevegye áhítatukat a tapintatlan nép; egyszer azonban a fiatalabbik remete megfeledkezett magáról: süteményt kapott uzsonnára és evés előtt nagy keresztet vetett, ami az évszázad minden profánját nevetésre fakasztotta...
      Mária és én mindig egy véleményen voltunk, ízlésünk annyira egyezett, hogy az egyet-akarás egyszer túllépte határait. Egyik este az Apátságból jövet az mondtam Máriának: „Vezess, behunyom a szemem.” - ,,Én is behunyom” felelte ő. A szót tett követte, mindegyikünk disputa nélkül azt tette, amit akart... Járdán voltunk, nem kellett kocsiktól félni s néhány percnyi kellemes séta után, melyben megkóstolták a látás nélküli járkálás gyönyörűségeit, a két kis kótyagos együtt esett rá azokra a ládákra, melyek egy üzlet ajtajában álltak, helyesebben; melyeket ők levertek a földre. A kereskedő nagy mérgesen jött elő, hogy portékáját összeszedje, a két önkéntes vak azonban egyedül is felkelt és nagy léptekkel, tágranyitott szemmel ment tovább, hallgatva Jeanne jogos szemrehányásait, aki haragudott annyira, mint a kereskedő! . . . El is határozta, hogy büntetésből széjjelválaszt bennünket és ettől a naptól kezdve Mária és Céline mentek együtt, én pedig Jeanne oldalán. Ez aztán véget vetett a mi túlzott egyet-akarásunknak s nem ártott a két idősebbnek sem, akik velünk ellentétben soha nem voltak egy véleményen s az egész úton csak vitatkoztak. Így teljes lett a béke.

______________________________________

[1] A „Maudelonde-gyerekek” Jeanne és Marie Guérin unokatestvérei voltak.

[2] Ez a szép, csillagformájú park a Cserjés közelében volt.