Lisieux-i Szent Teréz

„Igazgatóm” leckéi

2012-02-01T00:55:00.000-08:00

Így telt el az én jegyességem ideje... Jó hosszú volt a szegény kis Teréz számára! Az évem végén Anyánk azt mondta, hogy ne is álmodjam fogadalomtételről, az elöljáró Atya úgyis vissza fogja utasítani a kérésemet; még 8 hónapot kellett várnom...

Az első pillanatban igen nehezemre esett a magamévá tennem ezt a nagy áldozatot, de hamarosan kigyúlt a fény a lelkemben; akkor éppen Surin Atya könyvét, „A lelki élet alapjai”-t olvastam elmélkedve; egyszer, ima alatt, megértettem, hogy az én fogadalomtétel utáni vágyamba nagy önszeretet vegyül; miután Jézusnak adtam magam, hogy neki örömet szerezzek, hogy vigasztaljam, nem kívánhatom tőle, hogy az én akaratomat tegye az övé helyett; megértettem azt is, hogy egy jegyesnek fel kell ékesítenie magát menyegzője napjára s én ennek érdekében semmit sem tettem még... Ekkor ezt mondtam Jézusnak: ,,Ó, én Istenem! nem kérem tőled, hogy szent fogadalmamat letehessem, addig fogok várni, amíg csak akarod, csak azt nem akarom, hogy az én hibám késleltesse a veled való egyesülésemet, éppen ezért minden gondom az lesz, hogy drágakövekkel ékesített, szépséges ruhát készítsek magamnak; bizonyos vagyok benne, hogy ha díszeit elég gazdagnak találod, az összes teremtmény együttvéve sem akadályozhat meg abban, hogy leszállj hozzám és én örökre egyesüljek veled ó, én Édesem!...

Beöltözésem óta már sok megvilágosítást kaptam a szerzetesi tökéletesség, főleg a Szegénység fogadalma felől. Újoncidőm alatt örültem, ha csinos holmik álltak szolgálatomra s ha a kezemügyében volt minden, amire csak szükségem volt. „Igazgatóm”[1] türelmesen elviselte ezt, mert Ő nem szeret a lelkeknek egyszerre mindent megmutatni. Rendszerint kicsinyenként adja az ő világosságát. (Spirituális életem kezdetén, 13 vagy 14 éves koromban azt kérdeztem magamtól: mivel is gyarapodhatnék még; azt hittem, hogy jobban megértenem a tökéletességet: már lehetetlen. Nagyon hamar rájöttem azután, hogy minél inkább megy valaki előre ezen az úton, annál távolabb tudja magát a végétől; éppen ezért most már belenyugszom abba, hogy mindig tökéletlennek lássam magam s ebben találom örömömet...) Visszatérek a leckékhez, melyeket „Igazgatóm” adott nekem. Egyik estén, kompletorium után, hiába kerestem kis lámpásunkat a polcán; nagy szilencium volt, lehetetlenség volt visszakérnem... Megértettem, hogy egy nővér, abban a hitben, hogy saját lámpását viszi, vette el a miénket, melyre igen nagy szükségem volt; ahelyett, hogy bántott volna, hogy hiányzik, igen boldog voltam, átérezve, hogy a szegénység abban áll, hogy nemcsak kellemes, hanem ezen túl, nélkülözhetetlen dolgoktól is meg legyünk fosztva, így a külső sötétség közepette megvilágosodott a belsőm... Ebben az időben valósággal beleszerettem a legcsúnyább és legkényelmetlenebb dolgokba, így örömmel vettem észre azt is, hogy elvitték cellánkból a szép kis korsót s helyére egy vaskos, teljesen csorba korsót tettek... Sok erőfeszítést tettem azért is, hogy ne mentegessem magam, ez azután igen nehezemre esett, különösen Mesternőnkkel szemben, aki előtt semmit sem akartam rejtegetni; íme első győzelmem, nem nagy, de igen keservesen ment. - Egy ablak mögé tett kis váza eltörött, Mesternőnk, azt gondolva, hogy miattam esett le, megmutatta nekem, azzal, hogy máskor jobban vigyázzak. Szó nélkül megcsókoltam a földet, s megígértem, hogy a jövőben rendesebb leszek. - Nem voltam elég erényes s ezért az ilyen kis erénygyakorlatok nagyon nehezemre estek, szükségem volt rá, hogy az utolsó ítéletre gondoljak, mikor majd minden kiderül, mert ezt figyeltem meg: ha az ember teljesíti kötelességét és soha nem mentegetőzik, arról senki sem tud, ezzel szemben a tökéletlenségek azonnal feltűnnek...

Miután nagy erények gyakorlására nem volt bennem tehetség, főleg a kicsinyekét tartottam szem előtt; szerettem például összehajtogatni a nővérek ottfelejtett köpenyét s annyi apró szolgalatot tenni nekik, amennyit csak tudok. Megadatott nekem az önsanyargatás szeretete is, ami már csak azért is nagy volt, mert semmit meg nem engedtek, amivel kielégíthettem volna.... Az egyetlen pici önsanyargatás, melyet a világban végeztcm, az volt, hogy nem támasztottam meg a hátamat, amikor ültem s még ezt is megtiltották, görbe testtartásra való hajlamom miatt. Jaj, bizonyára nem lett volna hosszúéletű a lelkesedésem, ha sok vezeklést engedtek volna meg... Azt viszont, hogy önszeretetemet megsanyargassam, kérés nélkül megengedték s ez sokkal több jót tett nekem, mint a testi vezeklés...

Az ebédlő, ahol mindjárt beöltözésem után szolgálatot teljesítettem, szintén nem egy alkalmat kínált arra, hogy önszeretetemet a helyére: vagyis a lábam alá tegyem... Igaz: nagy örömet szerzett az, hogy ön mellé voltam beosztva, drága Anyám s hogy közelről szemlélhettem az ön erényeit, de ez a közelség szenvedést okozott, nem éreztem, mint valamikor, hogy szabadon mondhatok mindent önnek, ott volt a szabályzat, amelyet be kellett tartani, nem tudtam kitárni a lelkemet, végre is a Kármelen voltam s nem a Cserjésben, az atyai házban!...

_________________________________

[1] Amint Teréz már megmondta, az ő „Igazgatója” nem más, mint Jézus.

Papa hároméves mártíriuma...

2012-01-23T12:32:00.000-08:00

Amint az imént mondtam, január l0-ének a napja volt az én Királyom diadala, Jézus virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulásához hasonlítom; mint ahogy a Mi Isteni Mesterünk egynapos dicsőségét fájdalmas szenvedés követte s ez a szenvedés nem volt egyedül az övé, mint ahogy Jézus fájdalmai karddal döfték át Isteni Anyjának szívét, így a mi szívünk is átérezte annak a szenvedését, akit a földön a leggyengédebben szerettünk... Emlékszem, hogy 1888 júniusában, első megpróbáltatásunk idején ezt mondtam: „Sokat szenvedek, de érzem, hogy még nagyobb megpróbáltatásokat is el tudnék viselni.” Nem gondoltam ekkor, hogy mi vár még rám... Nem tudtam, hogy február 12-én, egy hónappal beöltözésem után, drága Atyánk a minden kelyhek legkeserűbbikét, legmegalázóbbját fogja kiinni...[1]

Ó, ezen a napon nem mondtam, hogy még többet is tudnék szenvedni!!!... Gyötrelmeinket nem tudják kifejezni a szavak, meg sem próbálom leírni őket. Egy napon majd az Égben szívesen fogunk beszélgetni dicsőséges megpróbáltatásainkról, vagy nem vagyunk máris boldogok, hogy elszenvedtük azokat?... Igen, Papa hároméves mártíriuma úgy áll előttem, mint egész életünk legszeretetreméltóbb, leggyümölcsözőbb ideje, oda nem adnám a Szentek összes elragadtatásáért és kinyilatkoztatásáért, szívemből kicsordul a hála erre a felbecsülhetetlen kincsre gondolva, amely szent irigységgel töltheti el az Égi udvar Angyalait...

Vágyam a szenvedés után beteljesült, de vonzalmam nem csökkent iránta, részt is kért hamarosan a lelkem a szívem szenvedéseiből. A lelki szárazság mindennapi kenyeremmé lett s bár minden vigasztalástól meg voltam fosztva, a teremtett lények legboldogabbja voltam, mert minden vágyam beteljesedett...

Ó, drága Anyám! Milyen édes is volt a mi nagy megpróbáltatásunk, hiszen mindegyikünk szívét csak a szeretet és a hála sóhajai hagyták el!... Nem mentünk már a tökéletesedés ösvényén, hanem repültünk, mind az öten. A két szegény kis caeni száműzött,[2] dacára annak, hogy még a világban volt, nem volt már a világból való... Ó, milyen csodákat vitt végbe a megpróbáltatás az én drága Céline-em lelkében!... Minden levele, amelyet ebben az időben írt, csupa megnyugvás és szeretet... S ki tudná elmondani közös beszélgetéseinket?... Ó, a Kármel rácsai nem választottak szét bennünket, inkább még jobban egyesítették a lelkünket, ugyanazok voltak a gondolataink, ugyanazok a vágyaink, ugyanaz a szeretetünk Jézus és a lelkek iránt... Mikor Céline és Teréz együtt volt, földi dolgokról soha, egyetlen szó sem vegyült beszélgetésükbe, ott folyt az már az Égben. Mint valamikor a Belvederében, örökkévaló dolgokról álmodtak s hogy hamarosan érezhessék azt a végtelen boldogságot, itt lenn egyetlen osztályrészükül „a szenvedést és a megvetést” választották.[3]

______________________________

[1] 1889. febr. 12-én Boldog Louis Martint Lisieux-ből egy caeni gyógyintézetbe szállították.

[2] Leonie és Céline a Saint-Vincent-de-Paul árvaházba költözött, hogy édesapjuk közelében lehessenek.

[3] Utalás Keresztes Szent János híres szavaira: „Szenvedni és megvettetni érted”.

Beöltözésem napján havazott...

2012-01-08T01:42:00.000-08:00

Úgy mondtam, hogy Jézus volt az „Igazgatóm”. - A Kármelbe lépve megismerkedtem azzal, akinek igazgatómmá kellett volna lennie, de alighogy gyermekei közé fogadott, száműzetésbe kellett mennie[1]... Így éppen csak hogy megismertem s máris megfosztottak tőle... Miután be kellett érnem azzal, hogy évente egy levelet kapjak tőle a 12-ért, melyet én írtam neki, szívem igen gyorsan fordult az igazgatók Igazgatója felé; Ő azután megtanított engem arra a tudományra, amely el van rejtve a tudósok és a bölcsek elől, s melyet Ő a legkisebbeknek nyilatkoztat ki.[2]

A Kármel hegyére átültetett apró virágnak ki kellett nyílnia a Kereszt árnyékában; Jézus könnyei és vére lettek harmatcseppjeivé, Napjává pedig könnyfátyolos, Imádandó Arca... Idáig még nem mértem fel a Szent Arc rejtett kincseinek a mélységét, ön tanított megismerésükre, drága Anyám. Mint ahogy mindnyájunkat megelőzött a Kármelen, úgy hatolt be elsőnek a szeretetnek abba a misztériumába, melyet Jegyesünk Arca rejt magában. Ön hívott engem s én megértettem... Megértettem, hogy mi az igazi dicsőség. Az, akinek országa nem ebből a világból való,[3] megmutatta nekem, hogy az igazi bölcsesség abban áll, hogy „ismeretlenek legyünk és semmibe vegyenek bennünket[4]” - hogy „önmagunk megvetésében leljük örömünket[5]”... Ó, azt akartam, hogy mint Jézus Arca: „Az én arcom valóban el legyen rejtve, hogy a földön senki se ismerjen fel [6]”. Szomjaztam arra, hogy szenvedjek s hogy megfeledkezzenek rólam...

Mennyire az irgalom útján vezetett mindig a Jó Isten, soha nem adott kívánnom olyan dolgot, amit ne kaptam volna meg tőle; gyönyörűséges is volt számomra az ő keserű kelyhe...

Május havának sugárzó ünnepein, a mi drága Máriánk fogadalomtételének és fátyolfelvételének ünnepein: menyegzőjének napján boldogan koszorúzta meg a család legifjabbja az elsőszülöttet.[7] De ezután már megpróbáltatásnak kellett következnie... Az előző év májusában Papa lábait hűdéses bénulás érte, akkor igen nyugtalanok voltunk, de az én drága Királyom erős természete hamarosan legyőzte a bajt s félelmünk eloszlott; azonban a római utazás alatt nemegyszer észrevettük, hogy fáradékony, hogy nem olyan vidám, mint máskor... Mindenekfelett azt vettem észre, hogy mennyit haladt a tökéletesség terén; Szalézi Szent Ferenc példájára elérkezett oda, hogy természetes hevességén is úrrá legyen, odáig, hogy a világ legszelídebb természetű emberének látszott... A földi dolgok láthatóan alig érintették, könnyen felülemelkedett az élet bosszúságain, a Jó Isten végül elárasztotta vigasztalással; napi szentséglátogatásai alatt szeme gyakran könnyekkel telt meg s arcáról égi boldogság sugárzott... Mikor Léonie eljött a Vizitációból, nem bánkódott; nem tett szemrehányást a Jó Istennek, amiért nem hallgatta meg imáit, melyekkel hivatást kért drága leánya számára, még valamiféle örömmel is ment érte, hogy hazahozza...

Milyen hittel is fogadta el Papa, hogy el kell szakadnia kis királynőjétől! Ilyen szavakkal értesítette alenconi barátait: - „Drága Barátaim, Teréz, az én kis királynőm, tegnap belépett a Kármelbe!... Egyedül Isten kívánhat ekkora áldozatot... Ne sajnáljatok, mert szívem örömtől árad...”

A főoltár a Lisieux-i Szent Péter templomban

Ideje volt, hogy egy ilyen hűséges szolga megkapja bérét, s igazságos volt, hogy ez a bér hasonlítson ahhoz, amelyet Isten az Egek Királyának, egyszülött Fiának adott... Papa nemrég ajánlott fel Istennek egy oltárt,[8] az volt a számára kiszemelt áldozat, hogy ott a szeplőtlen Báránnyal együtt feláldoztassék ő is... Ismeri, drága Anyám, júniusi keserűségeinket s főleg a 24.-eit 1888-ban,[9] ezek az emlékek éppen elég mélyen vannak a szívünkbe vésve, szükségtelen leírnom őket... Ó, Anyám! mit szenvedtünk!... S ez még csak kezdete volt a megpróbáltatásainknak... Közben pedig elérkezett beöltözésem ideje; a kapitulum elfogadott, de hogy is gondolhattunk volna arra, hogy ünnepséget rendezzünk? Már arról is beszéltek, hogy megkapom a szent habitust anélkül, hogy kimennék a kolostorból,[10] de azután úgy határoztak, hogy még várunk.[11] Minden remény ellenére drága Atyánk felépült második rohama után[12] és a Püspök Úr január 10.-re tűzte ki a szertartást. Hosszú volt a várakozás, de utána milyen szépséges volt az ünnep... semmi sem hiányzott belőle, semmi, még a hó sem... Nem tudom, beszéltem-e már arról, hogy mennyire szeretem a havat? Már egészen kiskoromban is elbűvölt a fehérsége; legnagyobb örömeim közé tartozott, ha hóesésben sétálhattam... Vajon miért volt ilyen az ízlésem?... Talán, mert téli kis virág voltam s a legelső, amit gyermekszemeim láttak, a megszépült természet fehér köntöse volt... Egyszóval, mindig vágytam arra, hogy beöltözésem idején a természet, hozzám hasonlóan, fehér díszben legyen. A szép nap előestéjén szomorúan néztem a szürke égre; időnként szitált az eső s az időjárás oly enyhe volt, hogy már nem remélhettem havat. Másnap reggel az Ég nem változott, azonban az ünnep ragyogó volt s a legszebb, legragyogóbb virág az én drága Királyom volt, soha szebb, soha méltóságteljesebb nem volt... Mindenki csak csodálta, ez a nap volt az ő győzelme s utolsó ünnepe itt lent a földön. Összes gyermekét odaadta a Jó Istennek, mert mikor Céline bevallotta neki, hogy hivatást érez, sírt örömében s elment vele, hogy köszönetet mondjon Annak, aki „abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy kiválasztotta magának mindegyik gyermekét.”

A szertartás végén a Püspök Úr a Te Deumot intonálta, valamelyik pap megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy ezt a himnuszt csak fogadalomtétel alkalmával szokás énekelni, de az ének már szárnyalt s a hálaadó himnusz elhangzott végig. Nem kellett-e, hogy ez az ünnep teljes legyen, mikor az összes többit is magába foglalta?... Még egyszer utoljára megcsókoltam drága Királyomat, visszamentem a klauzurába és az első, amit észrevettem a keresztfolyosón, az „én kis rózsaszínű Jézusom” volt, aki virágok és égő gyertyák közül mosolygott rám, de azután rögtön a hópelyheket pillantottam meg... A kolostor udvara fehérben volt, akárcsak én... Micsoda gyöngédség volt ez Jézustól! Elébe jött kis jegyesének, havat adott neki... havat, hol van hát az a halandó, legyen bármilyen hatalmas is, aki havat tud hullatni az égből, hogy elbűvölje kedvesét?... A világiak talán tettek is fel maguknak ilyen kérdést, mert bizonyos, hogy a beöltözésnapi hó kisebb csodaszámba ment előttük s hogy az egész város álmélkodott rajta. Szerintük furcsa ízlésem van, hogy szeretem a havat... Annál jobb! ez még nyilvánvalóbbá teszi a szüzek Jegyesének felfoghatatlan leereszkedését... azét, aki gyöngéden szereti a HÓfehér Liliomokat!... A Püspök Úr bejött a szertartás után, jósága irányomban igazán atyai volt. El is hiszem, hogy büszkén látta: boldogultam itt, mindenkinek azt mondta, hogy „az ő kislánya” vagyok. Valahányszor csak visszatért ezután a szép ünnep után, mindig jóságos volt irányomban, főleg Keresztes Szent János Atyánk centenáriuma alkalmából tett látogatása emlékezetes a számomra. Két kezébe fogta a fejemet, ezerfajta módon becézett, soha engem még ilyen megtiszteltetés nem ért! Ugyanakkor a Jó Isten gondolatomat arra a gyöngédségre irányította, melyet Ő fog majd rám pazarolni az angyalok és a Szentek jelenlétében s melynek halovány mását nyújtotta nekem ebben a világban; éppen ezért örömöm igen nagy volt.

____________________________

[1]      Pichon atyát az elöljárói missziósnak küldték el Kanadába 1888. november 5-án.
[2]      Vö. Mt 11,25
[3]      Vö. Jn 18,36
[4]      Krisztus Követése I./2
[5]      Krisztus Követése III./49
[6]      Iz 53,3
[7]      A kármelitákat virággal koszorúzták meg fogadalomtételük napján.
[8]      A Lisieux-i Szent Péter templom főoltára.

[9] Louis Martin, aki ekkor már súlyos agyérelmeszesedésben szenvedett, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, 1888. jún. 23-án eltávozott hazulról. Le Havre-ban találták meg jún. 27-én.

[10] Az akkori szokás szerint a jelölt beöltözése napján menyasszonyi ruhában kimegy a kolostorból és otthon is családi ünnepségen vesz részt.

[11] A jelöltidő rendes körülmények között 6 hónap volt, Teréznek 1888 októberében kellett volna beöltöznie.

[12] 1888. november 3-án volt ez a második roham.

„Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.”

2012-01-02T08:48:00.000-08:00

Ez a boldogság nem volt tiszavirágéletű, nem kellett elröppennie „az első napok illúzióival”. Illúzióim - a Jó Isten megadta ezt a kegyelmet - EGYÁLTALÁN nem voltak mikor a Kármelbe léptem; olyannak találtam a szerzetesi életet, mint amilyennek elképzeltem, semmiféle áldozaton nem csodálkoztam, és mégis, hiszen tudja, drága Anyám, első lépéseim több tövisre, mint rózsára találtak! . . . Igen, a szenvedés kitárta felém a karját és én szerelmesen vetettem bele magamat... Hogy mit szándékoztam tenni a Kármelen, azt kijelentettem az Eucharisztiás Jézus lábainál, a fogadalomtételemet megelőző vizsgán: „Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.” Ha az ember el akar érni egy célt, igénybe kell vennie annak eszközeit; Jézus megértette velem, hogy a kereszt által akar lelkeket adni nekem s a szenvedés iránti vonzalmam a szenvedéssel egyenes arányban nőtt. Ez volt az utam 5 éven át, külsőleg azonban semmi sem árulta el szenvedésemet, amely éppen azért volt olyan fájdalmas, mert egyedül csak én ismertem. Ó, milyen meglepetésben lesz részünk a világ végén, mikor majd a lelkek történetét olvassuk!... Hányan fognak csodálkozni, látva azt az utat, amelyen az én lelkemet vezették végig!..

Ez annyira igaz, hogy két hónappal belépésem után, Pichon Atya, mikor a Szent Szívről nevezett Mária nővér fogadalomtételére eljött, meglepetve látta, hogy a Jó Isten mit vitt végbe a lelkemben és azt mondta, hogy előző estén, mikor a kórusban látott imádkozni, azt hitte, hogy teljesen gyermeki a buzgalmam és nagyon édes az utam. A jó Atyával való találkozásom igen nagy vigasztalás volt számomra, melyet könnyek fátyoloztak, mert igen nehezemre esett a lelkemet kitárnom előtte. Azonban mégis életgyónást végeztem, olyant, amilyent még életemben soha; a végén az Atya ezeket a szavakat mondta nekem, a legvigasztalóbbakat, melyek csak megcsendültek a lelkemben: „A Jó Isten, a Szent Szűz és minden Szentek jelenlétében KIJELENTEM, HOGY SOHA NEM KÖVETETT EL EGYETLEN HALÁLOS BŰNT SEM.” Azután még hozzáfűzte: köszönje meg a Jó Istennek, amit önért tett, mert, ha elhagyta volna, a kis angyal helyett egy kis démon lett volna önből. Ó, ezt nem volt nehéz elképzelnem, éreztem, hogy milyen gyenge és tökéletlen vagyok, de a szívemet hála töltötte el; annyira féltem attól, hogy beszennyeztem Keresztségem fehér ruháját, hogy ez a biztosíték, egy olyan lelkivezető szájából, aki, mint ahogy a Mi Szent Terézia Anyánk kívánta, egyesíti a tudományt az erénnyel, olyan volt számomra, mintha magának Jézusnak az ajkáról hangzott volna el. .. A jó Atya még ezeket a szavakat is mondta, melyek édesen íródtak a szívembe: „Gyermekem, a Mi Urunk legyen mindig az ön főnöke és újoncmestere.” Valóban az is volt s ezen felül még az „Igazgatóm” is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a lelkem zárva volt Elöljáróim számára, ó, távolról sem, mindig azon voltam, hogy nyitott könyv legyen előttük; de Anyánknak, miután gyakran volt beteg, kevés ideje volt arra, hogy foglalkozzék velem. Tudom, hogy nagyon szeretett engem, s rólam a lehető legjobbakat mondta, emellett azonban megengedte a Jó Isten, hogy akaratlanul is NAGYON SZIGORÚ legyen, nem találkozhattam vele úgy, hogy ne kellett volna megcsókolnom a földet s ugyanilyen volt a ritka eligazítások idején, melyeket nekem tartott... Milyen felbecsülhetetlen kegyelem! . . . Mennyire láthatóan működött a Jó Isten abban, aki helyettese volt!... Mi lett volna belőlem, ha, mint ahogy a világiak gondolták, a közösség „játék babája” lettem volna? Ahelyett talán, hogy a Mi Urunkat láttam volna feletteseimben, csak saját személyüket jelentették volna számomra és szívem, amelyet oly jól megőriztem a világban, emberi kapcsolatokat létesített volna a kolostorban... Szerencsémre megóvtak ettől a csapástól. Kétségtelenül nagyon szerettem Anyánkat, de tiszta szeretettel, mely lelkem Jegyese felé emelt...

Mesternőnk igazi szent volt, az ősi kármeliták tökéletes megtestesítője; naphosszat vele voltam, mert ő tanított dolgozni. Határtalan volt a jósága velem szemben, de lelkem mégsem tárult ki előtte... Csak erőfeszítés árán tudtam lelki irányításban részesülni; miután nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a lelkemről beszéljek, nem tudtam hogyan kifejezni, ami végbement bennem... Az egyik jóságos öreg anya egyszer megértette, hogy mit érzek, ezt mondta nevetve rekreáció idején: - „Úgy látszik, kislányom, nincs különös mondanivalója felettesei számára.” - „Miért mondja ezt, anyám?” - „Mert végtelenül egyszerű a lelke, de ha tökéletes lesz, akkor még egyszerűbb lesz; minél közelebb kerülünk a Jó Istenhez, annál egyszerűbbé válunk.” A jó anyának igaza volt; mindezek mellett azonban az, hogy csak nehezen tudtam kitárni a lelkemet, bármennyire is egyszerűségemből fakadt, igazi megpróbáltatás volt, most már tudom, mert most is egyszerű vagyok s mégis igen nagy könnyedséggel fejezem ki gondolataimat.

Belépésem a Kármelbe

2011-10-04T13:29:00.000-07:00

Belépésem napja április 9-ére, hétfőre esett, arra a napra, amelyen a Kármel - a Nagyböjt miatt késve - a Szeplőtelen Fogantatást ünnepelte. Az előestén az egész család összegyűlt az asztal körül, amelynél én utoljára ültem. Ó, milyen szívettépőek ezek a bensőséges együttlétek!.. Akkor, mikor az ember azt szeretné, hogy megfeledkezzenek róla, elhalmozzák simogatással s a leggyengédebb szavakkal és éreztetik az elválás áldozatát... Papa szinte semmit sem mondott, de tekintete szeretettel pihent rajtam . . . Nagynéném időnként sírt és Nagybátyám ezer szerető bókot mondott. Jeanne és Mária is csupa gyengédség volt, különösen Mária, aki félrevont és bocsánatot kért a fájdalmakért, melyeket okozni vélt nekem. Drága kis Léonie-m, aki néhány hónapja jött vissza a Vizitációból[1], még inkább elhalmozott csókokkal és simogatásokkal. Csak Céline-ről nem beszéltem, de kitalálhatja, drága Anyám, hogyan telt el az utolsó éjszaka, mikor együtt aludtunk... A nagy nap reggelén még egy utolsó pillantást vetettem a Cserjésre, gyermekkoromnak erre a kedves kis fészkére, melyet már nem láthatok többé és elindultam drága Királyom karján, hogy felmenjek Kármel hegyére... Mint az előző napon is, az egész család együtt hallgatott Szentmisét és együtt áldozott. Amikor Jézus leszállt az én drága rokonaim szívébe, csupa zokogást hallottam magam körül, csak én nem könnyeztem. A szívem azonban oly hevesen vert, hogy mikor intettek nekünk, hogy menjünk a konventajtóhoz, úgy éreztem, lépni sem tudok; előrementem, azt kérdezve magamtól, vajon nem halok-e bele ebbe az erős szívdobogásba... Ó, micsoda pillanat! Csak, ha átéltük, tudhatjuk meg, hogy mit jelent...

Megindultságomnak nem volt külső jele: miután megcsókoltam drága családom minden tagját, az én páratlan Atyám elé térdeltem, áldását kérve; erre ő maga is letérdelt és sírva áldott meg... Amint az aggastyán még élete tavaszában lévő gyermekét az Úrnak ajándékozza: ez olyan látvány volt, amely bizonyára mosolyra fakasztotta az angyalokat... Pár pillanattal később becsukódtak mögöttem a szent hajlék kapui s itt azoknak a drága nővéreknek a csókja várt, akik anyáim voltak s akik ezentúl példaképeim lesznek... Végre teljesültek vágyaim; a lelkem olyan édes és mély BÉKÉT érzett, amelyet kifejeznem lehetetlenség s ez a bensőséges béke immár 7 és fél év óta osztályrészem, a legnagyobb megpróbáltatások közepette sem hagyott el.

Mint minden jelöltet, engem is a kórusba vittek fel belépésem után azonnal; sötét volt a kitett Oltáriszentség miatt[2] és az, ami a legelőször megkapott, a mi szent Genovéva anyánk[3] szeme volt. Engem nézett; egy percre letérdeltem a lábaihoz, megköszönve a Jó Istennek azt a kegyelmet, hogy ismerhetek egy szentet s azután követtem Gonzagáról nevezett Mária Anyát a közösség különböző helyiségeibe. Mindent nagyszerűnek találtam, úgy éreztem, mintha valami pusztaságba kerültem volna, kis cellánktól különösen el voltam ragadtatva, de az öröm, amit éreztem, békés volt, a legkisebb szellő sem vert hullámot azokon a nyugalmas vizeken, melyeken a hajócskám ringatózott, egyetlen felhő sem homályosította el az én egem kékjét... ó, teljes kárpótlást kaptam minden megpróbáltatásért... Milyen mélységes örömmel mondogattam ezeket a szavakat: „Örökre, örökre itt vagyok!...”

____________________________

[1] Léonie 1887 július 16-án belépett caeni Vizitációba, de egészségi okokból 1888. január 6-án visszatért a szülői házba.

[2] A kórusban szokás szerint félhomály volt ilyenkor, hogy a kármelitákat ne lehessen látni a kápolnából.

[3] Szent Teréziáról nevezett Genoveva anya a lisieuxi Kármel alapítója volt (1858). Többször is volt perjelnő. 1884-ben megbetegedett s szent halállal halt meg 1891. dec. 5-én.

Várakozás a belépésre...

2011-09-26T14:44:00.000-07:00

A részemről könnyekben töltött ragyogó ünnep délutánján meglátogattam a kármelitákat; nagy volt a meglepetésem, midőn a rács kinyitásakor egy elragadó kis Jézust pillantottam meg, aki labdát tartott a kezében, melyre az én nevem volt írva. A kármeliták, Jézus helyett, aki túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy beszéljen, himnuszt énekeltek, amelyet az én drága Anyám szerzett; minden szavára édes vigasztalás áradt el a szívemben, soha nem fogom elfelejteni annak az anyai szívnek a finomságát, amely engem mindig elárasztott a gyöngédségével... Miután édes könnyek között köszöntem ezt meg, elmeséltem a meglepetést, amelyet az én drága Céline-em készített nekem az éjféli miséről hazajövet. A szobámban, szép, mély tál közepén egy kicsi hajót találtam az alvó kis Jézussal, aki mellett egy kis labda volt, a fehér vitorlára Céline ezeket a szavakat írta: „Én alszom, de a szívem virraszt,”[1] és a hajón csak ennyi: „Istenre hagyatkozás!” Ó, ha Jézus nem is beszélt még az ő kis jegyeséhez, ha lehunyva tartotta is még isteni szemét, legalább kinyilatkoztatta magát neki, olyan lelkeket véve eszközül, akik megértik szívének minden gyöngédségét és szeretetét...

Az 1888-ik év első napján Jézus megint keresztjével ajándékozott meg, de ezúttal egyedül voltam arra, hogy hordozzam, mert fájdalmasságát az tetézte, hogy érthetetlen volt mások számára... Gonzagáról nevezett Mária Anyának egy levele arról értesített, hogy a Püspök Úr válasza megérkezett 28-án, az Aprószentek ünnepén, de nem tudatta azt velem, miután úgy határozott, hogy csak nagyböjt után léphetek be. Nem tudtam könnyeimet visszatartani ekkora késedelem gondolatára. Ennek a megpróbáltatásnak egészen különleges jellege volt, a világ bilincsei szét voltak törve a számomra, s ez alkalommal Noé bárkája nem akarta még befogadni a szegény kis galambot... Én elhiszem, hogy oktalannak látszottam, mikor nem fogadtam örömmel száműzetésem három hónapját, de hiszem azt is, hogy a nélkül, hogy meglátszott volna rajtam, ez a megpróbáltatás igen nagy volt és nagyon növelte bennem az Istenre hagyatkozást és a többi erényeket.

Hogyan telt el ez a három hónap, amely kegyelmekben oly gazdag volt a lelkem számára? Először arra gondoltam, hogy nem fogom zavartatni magam s ugyanazt a szabályszerű életet élem, mint ami szokásomban volt, de hamarosan megértettem a rendelkezésemre álló idő értékét és elhatároztam, hogy most inkább, mint valaha, komoly és önsanyargató életre adom magam. Mikor azt mondom, hogy önsanyargató, nem akarom elhitetni magamról, hogy vezekeltem, sajnos, ilyet soha-soha nem tettem, nagyon távol állva azoktól a szép lelkektől, akik gyermekkoruk óta gyakorolták az önsanyargatások különböző fajtáit. Én soha nem éreztem semmiféle hajlamot ilyesmire; ez kétségtelenül gyávaságomból eredt, mert megtehettem volna, mint Céline is, hogy ezer apró leleménnyel szenvedéseket okozzak magamnak, ezek helyett mindig hagytam, hogy vattában dédelgessenek, és jól tartsanak, mint egy kis madarat, amelynek nincs szüksége arra, hogy vezekeljen... Az én önsanyargatásaim abból álltak, hogy megtörjem érvényesülésre mindig készen álló akaratomat, hogy elfojtsak magamban egy visszavágó szót, hogy apró szolgálatokat tegyek a nélkül, hogy a magam részére gyümölcsöztetném azokat, hogy ülés közben egyáltalán ne támaszkodjam a hátammal a székhez stb., stb. ... Ezeknek a semmiknek a gyakorlásával készültem arra, hogy Jézus jegyese legyek és ki se tudom mondani, hogy ez a várakozás a számomra mennyi édes emléket hagyott hátra... Három hónap gyorsan eltelik s végre elérkezett az oly forrón áhított pillanat.

__________________________

[1] Én 5,2

Visszatérés Franciaországba

2011-09-02T00:28:00.000-07:00

Miután még meglátogattuk Pisát és Genovát, visszatértünk Franciaországba. Az útvonalon nagyszerű volt a kilátás, hol a tenger mentén haladtunk, s a vonat oly közel volt hozzá, hogy úgy tetszett: a hullámok elérnek bennünket (ezt a látványosságot a vihar okozta, este volt, ami a jelenetet még impozánsabbá tette), hol érett gyümölcsű narancsfákkal, könnyűlevelű zöld olajfákkal, kecses pálmákkal borított síkságot láttunk... láttuk, amint napnyugtakor a sok kis tengeri kikötőben kigyullad a lámpák raja, mialatt az Égen az első csillagok ragyognak... Ó, mennyi költészet töltötte be a lelkemet annak láttán, amit most életemben először és utoljára néztem!... Sajnálkozás nélkül láttam tovatűnni, a szívem más nagyszerűségekre törekedett; eleget szemlélte már a föld szépségeit, az Ég szépsége volt vágyainak a célja, s hogy ezt odaadhassam a lelkeknek, fogoly akartam lenni!... Mielőtt megnyílnának előttem annak az áldott börtönnek a kapui, amely után sóhajtozom, még harcolnom és szenvednem kell; ezt éreztem Franciaországba visszatérve, s mégis oly nagy volt a bizakodásom, hogy szüntelenül reméltem: meg fogják engedni, hogy december 25-én belépjek... Alighogy megérkeztünk Lisieuxbe, első látogatásunk a Kármelnek szólt... Micsoda találkozás volt!... Annyi, de annyi mondanivalónk volt egymás számára egy hónapi távollét után, egy olyan hónap után, amely hosszabbnak rémlett, mint amilyen volt s amely alatt többet tanultam, mint jó néhány év alatt...

Ó, drága Anyám! Milyen édes volt viszontlátnom önt: s kitárnom ön előtt az én szegény, megsebzett kis lelkemet. Ön előtt, aki oly jól meg tud érteni engem, akinek elég egy szó, egy tekintet, hogy mindent kitaláljon! Én teljesen ráhagyatkoztam Istenre, megtettem minden, minden tőlem telhetőt, egészen odáig elmentem, hogy a Szentatyával is beszéltem, de most már azután nem tudtam, mit tegyek még. Ön azt mondta, hogy írjak a Püspök Úrnak és emlékeztessem ígéretére; azonnal meg is tettem, a legjobban, ahogy tőlem telt, de olyan kifejezésekkel, amelyeket Nagybátyám kissé túlságosan egyszerűnek talált. Átírta levelemet; éppen abban a pillanatban, mikor fel akartam adni, kaptam öntől egy levelet, amelyben azt mondja, hogy ne írjak, várjak egy pár napig; engedelmeskedtem, mert bizonyos voltam benne: ez a legjobb eszköz arra, hogy ne tévedjek. Végre karácsony előtt 10 nappal elment a levelem. Abban a mély meggyőződésben, hogy a válasz nem fog váratni magára, minden reggel, mise után, bementem Papával a postára, azt hívén, hogy ott találom az engedélyt arra, hogy elrepüljek, de mindegyik reggel újabb csalódást hozott magával, amely azonban nem rendítette meg hitemet... Kértem Jézust, hogy törje szét bilincseimet, szét is törte, de egészen más módon, mint ahogyan én vártam... Elérkezett Karácsony szép ünnepe, de Jézus nem ébredt fel... A földön hagyta kis labdáját, még egy pillantást sem vetett rá... A szívem össze volt törve, mikor éjféli misére mentem, annyira számítottam rá, hogy ezen már a Kármel rácsai mögött fogok részt venni!... Ez a megpróbáltatás igen nagy volt a hitem számára, de Ő, akinek a szíve még álmában is virraszt,[1] megértette velem, hogy azoknak, akiknek a hite egyenlő nagyságú egy mustármaggal, megadja a csodát és áthelyezi a hegyeket, hogy az annyira kicsiny hitet megerősítse, de bizalmasai, Édesanyja számára nem tesz csodákat addig, amíg hitüket próbára nem tette. Nem hagyta-e meghalni Lázárt, jóllehet Márta és Mária megüzenték neki, hogy beteg?... A kánai menyegzőn, mikor a Szent Szűz kérte Jézust, hogy segítsen a ház urán, nem azt felelte-e neki, hogy még nem jött el az ő órája?... De a megpróbáltatás után, micsoda jutalom! a víz borrá változik!... Lázár feltámad ... Így tesz Jézus az ő kis Terézével: miután hosszasan próbára tette, kielégítette szívének összes kívánságait...

__________________________

[1] Én 5,2

Váratlan kiváltság...

2011-08-26T09:22:00.000-07:00

A nevezetes nap másnapján már reggel el kellett indulnunk Nápolyba és Pompeibe. A Vezúv egész nap dörgött a tiszteletünkre, ágyúlövéseivel keskeny füstoszlopot eresztett ki magából. Azok a nyomok, melyeket Pompei romjain hagyott, ijesztők, Isten hatalmát mutatják, „Aki nézi a földet és megremegteti azt, aki megérinti a hegyeket és füstté változtatja azokat...”[1]

Szerettem volna egyedül sétálni a romok között s eltűnődni az emberi dolgok mulandóságán, de az utasok nagy száma sokat elvett a romba dőlt város mélabús bájából... Nápolyban, éppen ellenkezőleg, a kétlovas kocsik nagy száma tette nagyszerűvé sétánkat a San Martino monostorba, amely az egész város fölé nyúló, magas dombon áll; a lovak, amelyek vittek bennünket, sajnos, minden pillanatban megbokrosodtak és nem egyszer azt hittem, ütött az utolsó órám. A kocsis hiába mondogatta állhatatosan az olasz vezetők varázsigéjét: „Appipó, appipó...”, a szegény lovak fel akarták borítani a kocsit, végül is, hála őrangyalaink segítségének, megérkeztünk nagyszerű szállodánkba. Egész utazásunk alatt elsőosztályú szállodákban szállásoltak el bennünket, soha nem vett körül ekkora fényűzés, most igazán ideillik, hogy nem a gazdagság teszi a boldogságot, mert sokkal boldogabb lettem volna egy zsúpfedél alatt a Kármel reményében, mint az aranyozott falborítások, a fehér márványlépcsők, a selyemszőnyegek közelében, keserűséggel a szívemben... Ó, jól éreztem azt, hogy az öröm nem a bennünket környező tárgyakban, hanem a szív legbelsejében van, ugyanúgy birtokosai lehetünk a börtönben, mint a palotában; bizonysága ennek, hogy boldogabb vagyok a Kármelen, még külső és belső megpróbáltatások közt is, mint a világban, az élet kényelmeivel és főleg az atyai tűzhely gyöngédségeitől körülvéve!...

A lelkem elmerült a szomorúságban, de látszatra a régi maradtam, mert úgy hittem, hogy kérésem, mellyel a Szentatyához fordultam, titok; hamarosan az ellenkezőjéről győződhettem meg, Céline-nel egyedül maradva a vasúti kocsiban (a többi zarándok leszállt a párpercnyi állomásozás alatt s a büfébe ment); Legoux főtisztelendő úr, a coutancesi általános helytartó ránknyitotta az ajtót és miközben mosolyogva nézett rám, így szólt: „Nos, hogy van a mi kis kármelitánk?” Ekkor megértettem, hogy az egész zarándoktársaság tudja a titkomat; szerencsére senki sem beszélt nekem róla, de a rokonszenvből, amellyel rám néztek, láttam, hogy kérésem nem keltett rossz benyomást, ellenkezőleg... Assisi kis városában[2] alkalmam nyílt arra, hogy felszálljak Révérony főtisztelendő úr kocsijába, ez a kegy az egész utazás alatt egyetlen nőnek sem jutott osztályrészül. A következő módon részesültem ebben a kiváltságban. Miután sorra látogattuk a Szent Ferenc és Szent Klára erényeitől illatozó helyeket, Szent Ágnesnek, Szent Klára testvérének a monostoránál állapodtunk meg. Kedvemre nézegettem a Szent fejét s mikor az utolsók közt elmentem onnan, észrevettem, hogy elvesztettem az övemet. Kerestem ott a tömegben, egy pap megszánt és segített nekem, de mikor megtalálta, elment s én egyedül maradtam, és újra csak kerestem, mert az övem ugyan megvolt, de nem lehetett felvenni, hiányzott a gombja... végre megláttam, ott fénylett egy sarokban, nem került sok időbe felkapni és visszaerősíteni a szalagra, de annál több időt vett igénybe az, ami mindezt megelőzte; egyszerre csak, nagy csodálkozásomra, egyedül találtam magam a templomnál, az a sok kocsi mind eltűnt, kivéve a Révérony főtisztelendő úrét. Most mitévő legyek? Fussak a kocsik után, jóllehet nem is látom már őket s kitegyem magam annak, hogy lekésem a vonatról és nyugtalanságba taszítom drága Papámat, vagy pedig kérjek helyet Révérony főtisztelendő úr hintójában?... Az utóbbira határoztam el magam. Annak ellenére, hogy rendkívül nagy zavarban voltam, legszívélyesebb és legkevésbé zavart arckifejezésemmel tártam fel előtte kritikus helyzetemet s ezzel őt magát is zavarbaejtettem, mert kocsija tömve volt a zarándoklat legelőkelőbb tagjaival, lehetetlen volt még eggyel több helyet szorítani, de egy igen gáláns úr sietve leszállt, felsegített a helyére és szerényen a kocsis mellé ült. Én egy kelepcébe esett mókushoz hasonlítottam és távoltól sem éreztem kellemesen magam csupa ilyen nagy kiválósággal körülvéve s mi több, a legfélelmesebb közülük éppen szemben ült velem... Ő azonban igen szeretetreméltó volt, időről időre abbahagyta a társalgást a férfiakkal, hogy a Kármelről beszéljen nekem. Mielőtt a pályaudvarra értünk volna, ezek a nagy személyiségek mind előhúzták nagy pénztárcájukat, hogy pénzt adjanak a (már kifizetett) kocsisnak, én is úgy tettem, mint ők s elővettem az én csepp pénztárcámat, de Révérony főtisztelendő úr nem egyezett bele, hogy szép apró darabokat szedjek ki onnan, inkább egy nagyot adott mindkettőnk nevében.

Egy más alkalommal mellette voltam az omnibuszon, még kedvesebb volt és megígérte, hogy mindent megtesz, ami csak tőle telik, hogy beléphessek a Kármelbe... Ezek a kis találkozások hintettek ugyan egy kevés balzsamot az én sebeimre, de azért nem tudtak változtatni azon, hogy a visszatérés sokkal kevésbé legyen kellemes, mint az odautazás volt, mert már nem reménykedhettem „a Szentatyában”, semmiféle segítségem nem volt a földön, amely sivár és vizetlen pusztaság volt a szememben,[3] egyedül a Jó Istenbe vetettem minden reménységemet... ekkor szereztem azt a tapasztalatot, hogy többet ér Hozzá folyamodnunk, mint a szentjeihez...

_________________________________

[1] Zsolt 103,32

[1] November 24.-én, csütörtökön.

[1] Zsolt 62,2

Gyermek Jézus kis labdája

2011-08-23T09:07:00.000-07:00

Az én drága Papámnak sok fáradságába került, amíg a kihallgatásról eljövet megtalált engem, minden tőle telhetőt megtett, hogy megvigasztaljon engem, de hiába... A szívem mélyén nagy békét éreztem, mert tökéletesen mindent megtettem, ami csak módomban volt, hogy megfeleljek annak, amit a Jó Isten tőlem kívánt, de ez a béke a mélyben volt s a lelkemet keserűség töltötte el, mert Jézus hallgatott... Úgy látszott, hogy messze van tőlem, semmi jelét nem éreztem a jelenlétének... Ezen a napon még a Nap sem mert kisütni és Itália szép kék ege, sötét felhőktől terhesen, szakadatlanul együtt sírt velem... Ó, mindennek vége volt, az utazásomnak nem volt már varázsa, hiszen a célja hiányzott. Ezzel szemben a Szentatya utolsó szavai mintha vigasztalók lennének: s valóban, nem voltak valósággal prófétaiak? Minden akadály ellenére, az, amit a Jó Isten akart, beteljesedett. Nem engedte meg a teremtményeknek, hogy azt tegyenek, amit akarnak, hanem az Ő és csakis az Ő akaratát... Egy idő óta felajánlottam magam a Gyermek Jézus kis játékszerének, azt mondtam Neki, hogy ne úgy bánjék velem, mint valami drága játékkal, melynek a nézésével is beérik a gyerekek, hozzányúlni pedig nem mernek, hanem úgy, mint egy teljesen értéktelen kis labdával, melyet ledobhat a földre, a lábával rúghat, felhasíthat, otthagyhat egy sarokban vagy a szívére szoríthat, ha ebben örömét találja; egyszóval, szórakoztatni akartam a kicsi Jézust, kiszolgáltatni magam gyermeki szeszélyeinek... Meghallgatta imádságomat.

Rómában Jézus felhasította kicsi játékszerét, látni akarta, hogy mi van benne, s mikor meglátta, a felfedezésével elégedetten leejtette kis labdáját és elaludt... Mit tesz Ő, amíg édesen alszik és mivé lesz az elhagyott kicsi labda?... Jézus azt álmodta, hogy még mindig játékával szórakozik, hol elereszti, hol felveszi és azután, mikor egyszer már jó messzire gurította, a szívére szorítja s nem engedi el többé az ő kis keze ügyéből...

Bizonyára megérti, drága Anyám, hogy mennyire szomorú volt a kis labda, mikor a földön találta magát... Mindezek mellett tovább reméltem, minden remény ellenére[1]. Pár nappal a Szentatya audenciája után Papa meglátogatta a jó Simeon testvért[2] s ott találta nála Révérony főtisztelendő urat, aki igen kedves volt. Papa tréfásan zsörtölődött vele, hogy nem segített nekem nehéz vállalkozásomban, majd elmesélte Királynője történetét Simeon testvérnek. A tiszteletreméltó aggastyán nagy érdeklődéssel hallgatta szavait, még jegyzeteket is készített és megindultan mondta: „Ilyesmit nem lehet látni Olaszországban!” Úgy hiszem, ez a találkozás igen jó hatást gyakorolt Révérony főtisztelendő úrra, a későbbiek folyamán állandóan bizonygatta, hogy végre meg van győződve a hivatásom felől.

______________________________

[1] Róm 4,18
[2] Keresztény iskolatestvér, a Szent József kollégium igazgatója volt, aki igen nagy megbecsülésnek örvendett a római körökben.

Kihallgatáson XIII. Leónál

2011-08-21T13:49:00.000-07:00

Hat napot töltöttünk el azzal, hogy sorra tátogattuk Róma főbb csodáit, s a hetediken láttam közülük a legnagyobbat: „XIII. LEÓT”... Óhajtottam is ezt a napot és ugyanakkor féltem is tőle, mert tőle függött a hivatásom, miután a válasz, amelyet a Püspök Úrtól kellett volna kapnom, nem érkezett meg s önnek egyik leveléből tudtam meg, Anyám, hogy már nem nagyon készséges irányomban, így egyetlen mentődeszkám a Szentatya volt... de ahhoz, hogy azt elnyerjem, kérni is kellett, s az egész világ előtt merni kellett beszélni: „a Pápával”, ettól a gondolattól megremegtem; hogy mit szenvedtem a kihallgatás előtt, azt egyedül csak a Jó Isten tudja, meg az én drága Céline-em. Soha nem fogom elfelejteni, mennyire részt kért minden megpróbáltatásomból, mintha csak az én hivatásom az övé lett volna. (Kölcsönös szeretetünket a zarándoklat papjai is észrevették; egyik este, miután annyian voltunk egy társaságban, hogy kevés volt az ülőhely, Céline az ölébe vett engem s oly kedvesen néztünk egymásra, hogy egy pap felkiáltott: „Hogy szeretik egymást! Ó, ez a két nővér sohasem fog tudni elválni egymástól!” Igen, szerettük egymást, de szeretetünk oly tiszta és erős volt, hogy az elválás gondolata nem zavart meg bennünket, mert éreztük, hogy semmi de semmi, még az óceán sem tudna elszakítani bennünket egymástól... Céline nyugalommal nézte, amint az én kis sajkám a Kármel partjához közeledik, belenyugodott abba, hogy olyan sokáig marad e világ viharos tengerén, ameddig csak a Jó Isten akarja, biztos lévén afelől, hogy ha rákerül a sor, ő is eléri majd vágyainak célját, a partot...)

November 20-án, vasárnap, miután felöltöztünk a Vatikán szertartásrendjének megfelelően (vagyis feketébe, a fejünkön vállra hulló csipkekendővel) s miután egy nagy, kék- fehér szalagon függő XIII. Leó- medalionnal ékesítettük fel magunkat, beléptünk a Vatikánba, az Első Főpap kápolnájába. 8-kor mély megindulás vett erőt rajtunk, látva, amint belép, hogy elmondja a Szentmisét... Miután megáldotta a köréje gyűlt sok zarándokot, felment a Szent Oltár lépcsőin és Krisztus Helytartójához méltó pietásával mutatta meg nekünk, hogy valóban „Szent Atya”. A szívem erősen vert és az imáim forróak voltak, mialatt Jézus leszállott Főpapjának a kezébe; e mellett telve voltam bizakodással, az enapi Evangélium ezeket az elragadó szavakat foglalta magában: „Ne félj, te kisded nyáj, mert az én Atyámnak tetszett, hogy neked adja a királyságát”.[1] Nem, nem féltem, reméltem, hogy hamarosan enyém lesz Kármel királysága, nem gondoltam akkor Jézusnak ezekre a másfajta szavaira: „Úgy készítem el nektek királyságomat, ahogyan Atyám nekem készítette el azt”.[2] Vagyis keresztet és megpróbáltatást tartogatok a számodra, - így leszel méltó arra, hogy birtokba vedd ezt a királyságot, amely után áhítozol; miután szükséges volt, hogy a Krisztus szenvedjen s ezáltal menjen be az ő dicsőségébe,[3] ha az ő oldalán akarsz helyet foglalni, idd ki a kelyhet, amit Ő maga is kiivott...[4] Ezt a kelyhet a Szentatya nyújtotta nekem és könnyeim összevegyültek a keserű itallal, amellyel megkínáltak. A hálaadó mise után, amely Őszentségéét követte, kezdődött a kihallgatás. XIII. Leó nagy karosszékben ült, egyszerű fehér reverendába s egy ugyanolyan színű camagliába öltözve és a fején csak egy kis pileolus volt. Körülötte voltak a kardinálisok, az érsekek és a püspökök, de csak úgy nagyjában láttam őket, mert a Szentatyával voltam elfoglalva; sorban elmentünk előtte, mindegyik zarándok letérdelt, mikor rákerült a sor, megcsókolta XIII. Leó lábát és kezét, áldást kapott tőle és két nemes testőr megérintette őt a szertartáshoz tartozóan, tudtára adva ezáltal, hogy felkelhet (mármint a zarándok, oly rosszul fejezem ki magam, hogy úgy hihetné valaki: a Pápáról mondtam ezt.) Mielőtt a főpásztori szobába léptem volna, feltett szándékom volt, hogy beszélek, de meglátva „Révérony főtisztelendő urat” a Szentatya jobbján, éreztem, hogy alábbhagy a bátorságom... Csaknem ugyanabban a pillanatban adták át nekünk az üzenetét, melyben megtiltja, hogy beszéljünk XIII. Leóhoz, mert már amúgy is túlságosan elhúzódik a kihallgatás... Drága Céline-emhez fordultam, hogy megtudjam véleményét: „Beszélj!”, mondta ő nekem. A következő pillanatban a Szentatya lábainál voltam; miután megcsókoltam a papucsát, a kezét nyújtotta nekem, de a helyett, hogy megcsókoltam volna, összekulcsoltam az enyémet és arcára emelve könnyben úszó szememet, így szóltam: „Szentatyám, nagy kegyet szeretnék kérni öntől!...”

- Ekkor az Első Főpap fölém hajtotta fejét, olymódon, hogy az arcom csaknem arcához ért, s láttam, hogy fekete és mély szemei rám szegeződnek s mintha egészen a lelkem mélyéig hatolnának. - „Szentatyám, mondtam, jubileuma örömére engedje meg, hogy 15 éves koromba a Kármelbe lépjek!...”

A hangom kétségtelenül remegett a felindulástól, a Szentatya pedig Révérony főtisztelendő úr felé fordulva, aki csodálkozással vegyes bosszúsággal nézett rám, ezt mondta: „Nem egészen értem.” - Ha a jó Isten megengedte volna, Révérony főtisztelendő úr könnyen elérhctte volna számomra, amire vágytam, de Ő keresztet és nem vigasztalást akart adni nekem. - „Szentatyám, mondta a Nagy Vikárius, egy gyermek akar a Kármelbe lépni 15 éves korában, az elöljárók éppen most vizsgálják meg a kérdést.” - „Nos, gyermekem, felelte jóságos pillantással a Szentatya, tedd azt, amit az elöljárók mondani fognak neked.” Kezeimet a térdére téve, erőm utolsó megfeszítésével, esdeklő hangon mondtam: „Ó, Szentatyám, ha ön igent mondana, mindenki úgy akarná!” Merően nézett rám, s minden szótagot külön hangsúlyozva, ezeket a szavakat mondta: „Ugyan... ugyan... Akkor fogsz belépni, ha a jó Isten is úgy akarja!...” (Hangjában volt valami magával ragadó és meggyőző, szinte még most is hallom.) Mivel a Szentatya jósága felbátorított, szerettem volna még beszélni, de a két nemes testőr udvariasan megérintett, hogy keljek fel; látva, hogy ez nem volt elég, karonragadtak és Révérony abbé segített nekik felemelni engem, mert én úgy maradtam, XIII. Leó térdére tett, összekulcsolt kézzel és erővel vittek el a lábaitól... Mikor a Szentatya látta, hogy elvisznek, kezét az ajkamhoz emelte, majd felemelte, hogy megáldjon, a szemem akkor megtelt könnyel és Révérony abbé legalább annyi gyémántot láthatott benne, mint akkor, Bayeux-ben... A két nemes testőr a szó szoros értelmében vitt az ajtóig, és ott egy harmadik közülük XIII. Leó-érmet adott nekem. Céline, aki utánam jött, tanúja volt az imént lejátszódott jelenetnek, majdnem annyira megindult volt, mint én, e mellett azonban volt bátorsága ahhoz, hogy a Szentatya áldását kérje a Kármel számára. Révérony főtisztelendő úr bosszús hangon mondta: „Hiszen már meg van áldva a Kármel.” A jó Szentatya szelíden felelte: „Ó, igen! meg van már áldva.” Mielőttünk a Papa járult XIII. Leó lábaihoz (a férfiakkal). Révérony főtisztelendő úr őhozzá kedves volt, úgy mutatta be, mint két kármelita édesapját.[5] Az Első Főpap különös jóindulata jeléül az én drága Királyom tisztes fejére tette a kezét, mintha valami misztikus jeggyel jelölné meg így, Annak a nevében, akinek valóban a helytartója... Ó, most, hogy a Mennyben van ez a négy Kármelita édesapja, már nem a Főpap keze nyugszik a homlokán, vértanúságot jósolva a számára... A Szüzek Jegyesének, a Dicsőség Királyának a keze vonja ragyogásba az ő hűséges szolgájának a fejét, és ez az imádott kéz most már mindig ott fog nyugodni azon a homlokon, amelyet megdicsőített!...

________________________

[1]    Lk 12,32
[2]    Lk 22,29
[3]      Lk 24,26
[4]      Mt 22,21-23

[5] Teréz két legidősebb nővére, a Szent Szívről nevezett Mária nővér, (akihez a Szent a B kéziratot írta) és Jézusról nevezett Ágnes anya, (akihez ez az A kézirat szól) ekkor már beöltözött kármelita volt.

Róma, Róma...

2011-08-19T03:15:00.000-07:00

Colosseum

Most már csak Rómáról van mondanivalóm, Rómáról, utazásunk céljáról, ahol vigasztalást reméltem és keresztet találtam!... Éjjel érkeztünk meg, aludtunk, s a pályaudvar alkalmazottainak kiáltásai ébresztettek fel: „Roma, Roma.” Nem volt álom, Rómában voltam!...

Az első napot a falakon kívül töltöttük s ez volt talán a leggyönyörűségesebb, mert a műemlékek mind megőrizték antikvitásuk bélyegét, ezzel szemben Róma központjában az ember Párizsban képzelhette magát, a szállodák és áruházak nagyszerűségét látva. Ez a rómakörnyéki séta nagyon édes emléket hagyott bennem. Nem beszélek azokról a helyekről, amelyeket végiglátogattunk, van elég könyv, amely széltében-hosszában leírja őket, csupán csak a fő benyomásokról, amelyek ott értek. Az egyik legédesebb érzés az volt, amely a Colosseum megpillantásakor remegtetett meg. Végre láthattam azt az arénát, ahol annyi mártír ontotta vérét Jézusért; már készültem, hogy megcsókoljam azt a földet, amelyet ők megszenteltek, de mekkora csalódás! a közép csupa romhalmaz, s a zarándokoknak meg kell elégedniük azzal, hogy ennyit látnak, mert korlát zárja el a bejáratot, de nincs is kedve senkinek ahhoz, hogy a romok közé behatolni próbáljon... Lehet Rómába jönni és nem lemenni a Colosseumba? ... Ez képtelenség volt számomra, nem hallgattam már az idegenvezető magyarázatait, egyetlen gondolat foglalkoztatott: leszállni az arénába... Láttam egy munkást, aki létrával ment arra s már azon a ponton voltam, hogy elkérem tőle a létrát, szerencsére, nem valósítottam meg a szándékomat, mert bolondnak tarthatott volna... Az Evangéliumban az áll, hogy Magdolna, aki állandóan a sír mellett marad és többször fölébe hajol, hogy megnézhesse a belsejét, végül is két angyalt lát.[1] Hozzá hasonlóan, annak ellenére, hogy beláttam: vágyaim nem teljesülhetnek, lehetetlenség -továbbra is a romok fölé hajoltam, oda, ahová le szerettem volna menni, a végén nem angyalt láttam, hanem azt, amit kerestem: felkiáltottam örömömben és mondtam Céline-nek: „Gyere gyorsan, oda tudunk menni!...” Gyorsan átbújtunk a korláton egy olyan helyen, ahol az a romokkal érintkezett és már másztunk is lefelé a romtörmelékeken, amelyek omladoztak a lábunk alatt.

Papa nézett minket, megdöbbenve merészségünkön és hamarosan szólt, hogy jöjjünk vissza, de a két szökevény már se látott, se hallott; mint ahogy a katonák növekedni érzik bátorságukat a veszély közepette, úgy a mi örömünk is arányosan nőtt a vesződséggel, amellyel vágyaink teljesülését elérhettük. Céline, aki szemfülesebb volt, mint én, hallgatta az idegenvezetőt, s emlékezett rá, hogy az beszélt egy bizonyos kis kereszt alakú kövezetről, amelyen a mártírok küzdöttek, keresni kezdte, hamarosan rá is talált, és letérdelve erre a megszentelt földre, lelkünk ugyanabban az imában egyesült... A szívem igen erősen vert, mikor az ajkam az első keresztények vérétől bíboros porhoz közeledett; kértem a kegyelmet, hogy én is mártír lehessek Jézusért és a szívem mélyén éreztem, hogy meghallgatták az imámat!... Mindez igen kis idő alatt ment végbe, egypár kődarabot magunkhoz véve visszatértünk a romfalakhoz, hogy újrakezdjük veszélyes vállalkozásunkat.[2] Papa, boldogságunkat látva, nem tudott megszidni bennünket s jól láttam, hogy büszke volt bátorságunkra... A jó Isten szemmel láthatóan vigyázott ránk, mert a zarándokok nem vették észre távollétünket, miután messzebb voltak, mint mi, minden bizonnyal a remek árkádok nézegetésével voltak elfoglalva, ahol az idegenvezető felhívta figyelmüket „a kis PÁRKÁNYOKRA és a rájuk helyezett CUPIDÓKRA”,[3] így sem ő, sem az „abbé urak” nem ismerték meg azt az örömet, amely a mi szívünket eltöltötte...

Trastevere - templom

A katakombák is nagyon édes emléket hagytak bennem: olyanok, mint amilyeneknek elképzeltem őket, amikor olvastam leírásukat a mártírok életrajzában. A délután egy részét ott töltöttük, úgy rémlett, mégis, hogy csak pár pillanatig voltunk ott, az atmoszféra, amelyet magunkba szívtunk, annyira jó illatú volt a számomra... Kellett, hogy vigyünk magunkkal valamilyen emléket a katakombákból, ezért, hagyva, hogy a csoport eltávolodjék egy kissé, Céline és Teréz együtt osontak Szent Cecília egykori sírjához és magukhoz vettek valamit az ő jelenléte által megszentelt földből. Római utazásom előtt nem viseltettem e szent iránt különös tisztelettel, de mikor meglátogattam az ő templommá vált házát, mártíromságának színhelyét,[4] s megtudtam, hogy a harmónia királynőjének nyilvánították, nem szép hangjáért, sem zenei talentumáért, hanem arra a szűzi énekre emlékezve, amelyet a szíve mélyen rejtőző Mennyei Jegyesének zengett, tiszteletnél többet éreztem iránta: igazi baráti gyöngédséget... Legkedvesebb szentemmé lett, legbensőbb bizalmasommá... Minden tulajdonságától el voltam ragadtatva, főkent Istenre-hagyatkozásától, határtalan bizalmától, amely képessé tette őt arra, hogy olyan lelkeket tegyen szűziessé, akik a jelen élet örömein kívül soha nem vágytak még más örömökre...

Szent Cecília - kripta

Szent Cecília hasonlatos az Énekek Énekének jegyeséhez, benne látom „A fegyverben álló tábor kórusát!...”[5] Élete egyetlen dallamos ének volt, még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is és ezen nem is csodálkozom, hiszen „a szent Evangélium pihent a szívén!” A szívében pedig a Szüzek Jegyese pihent!...

A Szent Ágnes templom[6] meglátogatása is nagyon kedves volt a számomra, gyermekkori barátomat látogattam meg benne, sokáig beszéltem neki arról a valakiről, aki oly méltóan viseli a nevét s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valamilyen ereklyét szerezzek s hazavigyem az én drága Anyámnak Angyali pártfogójától, de nem sikerült semmi egyebet kapnom, mint egy kis piros követ, amely egy kis Szent Ágnes idejéből való gazdag mozaikból hullt ki, s amelyet ő minden bizonnyal gyakran nézegetett. Nem volt-e elragadó, hogy a kedves Szent maga adta oda, amit kerestünk, s amit elvennünk tilos lett volna?... Mindig úgy tekintettem ezt, mint valami gyöngédséget és annak a szeretetnek a bizonyságát, amellyel az édes Szent Ágnes tekint az én drága Anyámra, s amellyel pártfogolja őt.

_________________________________

[1] Jn 22, 11-12

[2] Nyolc méter mélységben voltak.

[3] „Les petits cornichons et les cupides posés dessus.” Szószerint: „a fiatal uborkákra és a rájuk helyezett mohó emberekre”. Az idegenvezető, úgy látszik, nem tudott jól franciául és összetévesztette a corniche = párkány és a cornichon = fiatal uborka, valamint a Cupidon = Cupido, Ámor és a cupide = mohó szavakat. Helyesen így mondta volna: ,.les petites corniches et les Cupidons posés dessus”. Teréz humorára és utánzó kedvére vall, hogy szó szerint idézi az idegenvezető nyelvbotlásait.

[4] A trasteverei Szent Cecilia templom.

[5] Én 7,1

[6] A Fuori-le-mure Szent Ágnes bazilika.

Fuori-le-mure Szent Ágnes bazilika belseje

Loretto

2011-08-17T23:00:00.000-07:00

Velence után Páduába mentünk, tisztelettel adóztunk Szent Antal nyelvének, majd Bolognába, ahol Szent Katalint láttuk, aki a Gyermek Jézus csókjának a nyomát őrzi. Sok érdekes részletet tudnék még elmondani minden városról és utazásunknak ezer jellegzetes kis körülményéről, de sohasem érnék a végére, így csak a legfontosabb részleteket írom le.

Örömmel hagytam el Bolognát, ezt a várost kibírhatatlanná tette számomra a benne nyüzsgő sok diák, aki sorfalat állt, mikor szerencsétlenségünkre gyalog mentünk és főleg a kis kaland[1], amelyben egyikük miatt részem volt, boldog voltam, mikor Loretto felé vettük utunkat. Nem lep meg, hogy a Szent Szűz ezt a helyet választotta ki arra, hogy átvigye oda áldott hajlékát, a béke, az öröm, a szegénység uralkodik ott mindenek felett. Minden egyszerű és primitív, az asszonyok megtartották kedves olasz viseletüket, és nem honosították meg, mint a többi városbeliek is, a párizsi divatot, egyszóval Loretto elbájolt engem! Mit mondjak a szent hajlékról?... Ó, mélységes megindulás vett erőt rajtam, hogy ugyanazon fedél alatt vagyok, mint a Szent Család volt, azokat a falakat nézem, amelyekre Jézus emelte isteni tekintetét, azt a földet taposom, amelyet Szent József öntözött a verítékével, ott, ahol Mária hordozta a karjaiban Jézust, miután szűz méhében hordta... Láttam a kicsi szobát, ahol az angyal leszállott a Szent Szűz mellé... Beletettem a rózsafüzéremet a Gyermek Jézus lapos kis csészéjébe... Milyen elragadóak ezek az emlékek!...

De legnagyobb örömünk az volt, hogy Jézust Magát vehettük magunkhoz az ő hajlékában és élő templomai lehettünk ugyanazon a helyen, amelyet ő a jelenlétével tüntetett ki. Olaszországi szokás szerint minden templomban csak egyetlen oltáron őriznek Szent cibóriumot és csak annál az egynél lehet szentáldozáshoz járulni, ez az oltár magában a bazilikában volt, ott, ahol a Szent Hajlék áll, úgy, mint egy értékes gyémánt, fehér márvány ékszerdobozba foglalva. Ez nem volt elég a boldogságunkhoz! Mi magában a gyémántban és nem az ékszerdobozban akartunk szentáldozáshoz járulni... Papa szokásos szelídségével úgy tett, mint a többiek, de Céline és én nekiindultunk és találtunk egy papot, aki mindenhová elkísért bennünket és kivételes előjog folytán éppen szentmiséhez készült a Santa Casa-ban. Kért két kis ostyát, ezeket az ő nagy ostyájával együtt tette a paténára, és megérti, ugye, drága Anyám, mekkora volt az elragadtatásunk, hogy mind a ketten áldozhattunk ebben az áldott hajlékban!... Ez egészen mennyei boldogság volt, amelyet képtelenség szavakkal kifejezni! Milyen lesz az, mikor majd az Ég Urának örök hajlékában járulunk szentáldozáshoz? Akkor majd nem lesz vége az örömünknek, nem lesz szomorú eltávozás és nem lesz szükségünk arra, hogy titokban emléket kaparjunk le magunknak az Isteni jelenlét által megszentelt falakról, mert az ő hajléka a miénk lesz, egy örökkévalóságon át... Nem ezt a földit szánta nekünk, ezt megmutatja csupán, hogy megszerettesse velünk a szegénységet és az elrejtett életet; ő dicsőségének a Palotáját tartogatja a számunkra, ahol többé már nem elrejtőzve, gyermek vagy fehér ostya színe alatt látjuk, hanem úgy, amilyen a valóságban, véghetetlen ragyogásának a fényében!!!

________________________

[1] A bolognai vasútállomáson egész raj diák volt. Egyikük a kavarodásban s mielőtt az útitársak észrevehették volna, hirtelen a karjaiba kapta Terézt. Ő Szűz Mária segítségét kérve olyan pillantással nézett támadójára, hogy azt elfogta a félelem és azonnal szabadon eresztette.

Velencében

2011-08-11T10:12:00.000-07:00

Velencében teljesen megváltozott a színpad; a nagyvárosok zaja helyett, csend közepette, csak a gondolások kiáltásait és az evezőkverte hullámok morajlását hallja az ember... Velencének megvan a maga varázsa, én azonban szomorúnak találom ezt a várost. A Doge-palota ragyogó, de mégis, szomorú, roppant lakosztályaival, ahol az arany, a fa, a legértékesebb márványok és a legnagyobb mesterek festményei pompáznak. Visszhangzó bolthajtásai már régóta nem hallgatják azoknak az uralkodóknak a hangját, akik vagy életre, vagy halálra ítéltek embereket azokban a termekben, amelyeken áthaladtunk... Már nem szenvednek a szerencsétlen foglyok, akiket a dogék sötét zárkákba és földalatti börtönökbe zárattak... Ezeket a szörnyű fogházakat nézegetve úgy éreztem, mintha a mártírok idejében élnék és szinte szerettem volna ott maradni, hogy követhessem őket!... De sietni kellett kifelé, átmenni a „sóhajok hídján”, melyet így neveztek el azokról a megkönnyebbült sóhajokról, amelyekkel az elítéltek fogadták a halált, megszabadulva a földalatti börtönök borzalmaitól...

Milánóban

2011-08-07T07:52:00.000-07:00

Miután megcsodáltam a jó Isten hatalmát, megcsodálhattam azt a hatalmat is, melyet a teremtményeinek adott. Az első olaszországi város, melyet meglátogattunk, Milánó volt. A legapróbb részleteiben is megnéztük tiszta fehér márványból épített katedrálisát szépszámú szobrával, mely olyan volt, mint egy csaknem megszámlálhatatlan néptömeg. Céline és én rettenthetetlenek voltunk, mindig elsők és szorosan követtük az Érsek Urat, hogy mindent láthassunk a szentek ereklyéi-ből és jól halljuk a magyarázatokat; így, mialatt ő bemutatta a Szentáldozatot Szent Károly sírján, papával az oltár mögött voltunk, fejünket az ereklyetartóra hajtva, amely a főpapi ruháiba öltöztetett szent testet őrizte. Ez így volt mindenütt... (Kivéve, mikor olyan helyre kellett felmászni, ahová egy püspöki méltóság nem mehetett, mert akkor igen jól ott tudtuk hagyni Őnagyságát)... Hagytuk, hogy a félénk dámák kezükbe temessék az arcukat, miután felmentek a katedrálist koszorúzó első kis harangtornyokba, mi a legmerészebb zarándokokat követtük és feljutottunk az utolsó márványtorony csúcsáig, ahonnan örömünkre lábaink előtt láttuk Milánó városát, amelynek nagyszámú lakossága kis hangyabolyhoz hasonlított... Leszállva piedesztálunkról, megkezdtük sétakocsikázásainkat, melyek körülbelül egy hónapig tartottak s melyek egyszer s mindenkorra kielégítették a fáradság nélküli barangolás utáni vágyamat! A campo santótól még jobban el voltunk ragadtatva, mint a katedrálistól, minden fehér márványszobra, amelybe egy lángész vésője mintha csak lelket lehelt volna, egyfajta természetes hanyagsággal volt elhelyezve a halottak roppant mezején, ami számomra még növelte varázsát... Szinte kísértésbe esik az ember, hogy vigasztalja azokat az eszményi alakokat, akik körülveszik. Kifejezésük annyira természethű, a fájdalmuk oly csendes és megnyugodott, hogy az ember kénytelen felismerni rajtuk azokat a halhatatlan gondolatokat, amelyek eltöltötték a remekműveket létrehozó művészek szívét. Itt egy gyermek, amint virágot hint szülei sírjára, a márvány olyan, mintha súlytalanná vált volna és a finom szirmok szinte kihullanak a gyermek ujjai közül, a szél már mintha fújná is széjjel őket, mintha lebegtetné is az özvegyek könnyű fátyolát és a fiatal lányok haját díszítő szalagokat. Papa éppúgy el volt ragadtatva, mint mi, Svájcban fáradt volt, de most, hogy jókedve visszatért, gyönyörködött a szép látnivalóban; művészlelke a hitnek és a csodálatnak azokban a kifejezéseiben nyilatkozott meg, amelyek szép arcán tükröződtek. Egy öregúr (francia), aki bizonyára nem volt ilyen költői lelkületű, a szeme sarkából figyelt minket és miközben úgy látszott, sajnálja, hogy nem tud osztozni csodálatunkban, rosszkedvűen mondta: „Ó, ezek a franciák, de könnyen lelkesednek!” Azt hiszem, hogy ez a szegény öregúr jobban tette volna, ha otthon marad, mert szemmel láthatólag nem volt megelégedve utazásával, gyakran volt a közelünkben és egyre csak panasz hagyta el az ajkát, elégedetlen volt a kocsikkal, a szállodával, a személyekkel, a városokkal, egyszóval mindennel... Papa az ő szokott lelki nagyságával vigasztalni próbálta, felajánlotta neki a helyét, stb... egyszóval, ő mindenhol jól érezte magát, miután éppen ellentétes lelkületű volt, mint barátságtalan szomszédja... Ó, mennyire különböző egyéniségeket ismertünk meg, milyen érdekes tanulmány a világ, amikor elhagyni készülünk azt!...

Útban az „örök város” felé...

2011-05-23T10:25:00.000-07:00

Drága Anyám, el fogom mesélni utazásomat néhány részletével együtt: bocsásson meg, ha túl sokat nyújtok belőle, nem fontolgatok, mielőtt írnék és annyi különféle alkalommal csinálom kevés szabadidőm miatt, hogy elbeszélésemet talán fárasztónak fogja majd találni... Az a gondolat vigasztal, hogy az Égben majd újra beszélek Önnel a kapott kegyelmekről s akkor már kellemes és csinos formába tudom foglalni azokat... Akkor már semmi sem szakíthatja meg bensőséges megnyilatkozásainkat és egyetlen tekintetből mindent meg fog érteni... Mivel, sajnos, még a szomorú föld nyelvét kell használnom, megkísérlem, hogy annak a gyermeknek az egyszerűségével tegyem, aki ismeri Anyja szeretetét!

November hetedikén indult el a zarándoklat, de Papa néhány nappal korábban felvitt minket Párizsba, hogy megismertesse velünk ezt a várost.

Hajnali három[1] órakor mentem keresztül a még alvó Lisieux városán; sok benyomás vonult át a lelkemen ezekben a percekben. Éreztem, hogy az ismeretlen felé megyek s hogy ott majd nagy dolgok várnak rám... Papa vidám volt, mikor elindult a vonat, ezt az öreg refrént dúdolgatta: „Gördülj, gördülj, delizsánc, kezdődik az utazás”. Reggel megérkeztünk Párizsba, s azonnal elindultunk, hogy megismerjük. Apa, szegényke, sokat fáradt azon, hogy örömet szerezzen nekünk, ezért csakhamar megismertük a főváros minden csodáját. Ami engem illet, csak egyetlen olyat találtam köztük, ami elragadtatást váltott ki belőlem, s ez a csoda: „A Győzelmes Nagyboldogasszony” volt. Ó, hogy mit éreztem a lábainál, nem tudnám elmondani... A kegyelmek, amelyeket tőle kaptam, oly mélyen megindítottak, hogy csupán a könnyeim tolmácsolták boldogságomat, úgy, mint első áldozásom napján... A Szent Szűz megéreztette velem, hogy valóban ő mosolygott rám és ő gyógyított meg. Megértettem, hogy őrködik felettem, hogy az ő gyermeke vagyok, nem is tudtam másként szólítani, mint „Mama”, mert ezt még gyöngédebbnek éreztem, mint az Anya nevet... Milyen forrón kértem, hogy vigyázzon rám mindig s hogy hamarosan váltsa valóra az álmomat, elrejtve engem szűzi palástja árnyékában!... Ó, ez egyike volt első, gyermeki vágyaimnak... Mikor nagyobb lettem, megértettem, hogy a Kármelen valóban megtalálhatom a Szent Szűz palástját és e termékeny hegység felé tartott minden vágyam...

Könyörögtem a Győzelmes Nagyboldogasszonyhoz azért is, hogy tartson távol tőlem mindent, ami beszennyezhetné tisztaságomat, tudtam, hogy egy olyan utazás alatt, mint amilyen ez az olaszországi is, sok zavaró dolog eshetik meg, főleg azért, mert nem ismerem a rosszat s félek azt felfedezni, miután nem tapasztaltam meg, hogy „a tisztának minden tiszta” [2], hogy az egyszerű és egyenes lélek semmiben sem lát rosszat; valóban, a rossz csak a tisztátalan lelkekben létezik s nem érzéketlen tárgyakban... Szent Józsefet is kértem, hogy őrködjék felettem, iránta gyermekkorom óta különös tisztelettel viseltettem, amely összefonódott a Szent Szűz iránti szeretetemmel. Mindennap elmondtam az imát: „Ó, Szent József, szüzek atyja és oltalmazója” - s így félelem nélkül indultam el hosszú utazásomra, oly jó védelmezőim voltak, hogy lehetetlenség volt félnem.

Miután a montmartrei bazilikában felajánlottuk magunkat a Legszentebb Szívnek, 7-én, hétfőn indultunk el Párizsból; hamarosan megismerkedtünk a zarándokcsoport tagjaival. Én, aki oly félénk vagyok, hogy rendes körülmények közt alig merek beszélni, tökéletesen megszabadultam ettől a zavaró hibától; meglepetésemre fesztelenül beszélgettem minden magas rangú hölggyel, a papokkal, s még magával a coutancesi érsekkel is. Úgy éreztem, mintha csak mindig ebben a világban éltem volna. Azt hiszem, mindenki szeretett bennünket és Papa láthatóan büszke volt a két leányára; és ha ő büszke volt ránk, mi annál büszkébbek őreá, mert az egész zarándokseregben senki sem volt, aki szebb, vagy választékosabb lett volna az én drága Királyomnál; szerette, mikor körülvettük Céline-nel, gyakran előfordult, hogy ha nem kocsiban voltunk s én messzebb kerültem tőle, hívott, hogy karoljak bele, mint Lisieux-ben... Révérony főtisztelendő úr gondosan figyelte minden mozdulatunkat, sokszor láttam, amint néz bennünket messziről; az asztalnál, ha nem voltam vele szemben, módot talált rá, hogy úgy hajoljon, hogy lásson és hallja, amit mondok. Bizonyára meg akart ismerni, hogy lássa, valóban alkalmas vagyok-e arra, hogy kármelita legyek; azt hiszem, meg volt elégedve vizsgálódásaival, mert az utazás végén nagyon előzékeny volt irányomban, de Rómában korántsem kedvezett nekem, amint később el fogom mondani. - Mielőtt megérkeztünk volna az „örök városba”, zarándokutunk céljához, megadatott nekünk, hogy sok csodálatos dolgot láthassunk. A legelső Svájc volt, felhőkbe vesző hegycsúcsaival, ezer különböző módon szökellő kecses vízeséseivel, mély völgyeivel, melyek tele voltak gigászi páfrányokkal és rózsaszínű erikafákkal. Ó, drága Anyám, milyen jót tettek a lelkemmel a természetnek ezek a bőkezűen ontott szépségei! Mennyire felemelték Ahhoz, akinek tetszett, hogy ilyen remekműveket hintsen a száműzetés földjére, melynek élete egyetlen nap csupán... Nem tudtam betelni látványukkal. Amint ott álltam az ajtóban, csaknem elakadt a lélegzetem, ott szerettem volna lenni a kocsi mindkét oldalán, mert hátrafordulva varázslatos és egészen másféle tájakat pillantottam meg, mint amelyek előttem terültek el.

Néha hegy tetején voltunk, lábunk előtt beláthatatlan mélységű szakadékok, melyek mintha elnyeléssel fenyegettek volna bennünket... vagy pedig egy elragadó kis falu kecses faházai és templomtornyai fölött himbálózott lágyan néhány vakítóan fehér felhő... Távolabb hatalmas tavat aranyoztak meg a Nap utolsó sugarai, a nyugodt és tiszta hullámok kölcsönvették az Ég azúr árnyalatát s ez az azúr, a lenyugvó tűz színével elvegyülve, a világ legköltőibb és legelbűvölőbb látványát nyújtotta ámuló szemeinknek... A tág horizont mélyén hegyeket pillantottunk meg, melyeknek határozatlan körvonalai elrejtőztek volna a szemünk elől, ha havas csúcsuk, melyet vakítóvá tett a napfény, nem járult volna még külön varázzsal hozzá a tó szépségéhez, amely elbűvölt minket.

Miközben ezeket a szépségeket néztem, lelkemben igen mély gondolatok születtek. Úgy éreztem, hogy értem már Isten nagyságát és a Mennyország csodáit... A szerzetesi élet olyannak tűnt fel a szememben, amilyen a maga valóságában, alárendeltségeivel, észrevétlenül teljesített apró áldozataival. Megértettem, hogy milyen könnyű begubózni önmagunkba, elfelejteni hivatásunk fenséges célját s azt mondtam magamnak: később, a megpróbáltatás órájában, mikor a Kármel rabjaként, a csillagos égnek csak egy kis sarkát nézegethetem, vissza fogok emlékezni arra, amit ma látok; ez a gondolat bátorrá tesz majd, könnyűszerrel elfelejtem az én szegényes kis érdekeimet annak az Istennek a nagyságát és hatalmát látva, akit mint egyetlent akarok szeretni. Nem leszek olyan szerencsétlen, hogy szalmaszálakhoz tapadjak, most, mikor „SZÍVEM MEGÉREZTE, hogy mit tartogat Jézus azok számára, akik szeretik őt.” [3]

________________________
[1]      1887. nov. 4-én, pénteken.
[2]      Tit 1,15
[3]      1Kor 2,9

Olaszországban értettem meg a hivatásomat

2011-03-15T09:32:00.000-07:00

(...)Papa többféle felvilágosítást kért tőle a zarándokútra vonatkozóan a Püspök úrtól, többek között azt is, hogyan kell öltözni ahhoz, hogy a Szentatya előtt megjelenhessünk. Még most is látom, amint megfordult Révérony főtisztelendő úr előtt, ezt mondva: „Elég jól vagyok így?...” Azt is mondta a Püspök Atyának, hogy ha nem engedné meg, hogy belépjek a Kármelbe, a Szentatyától fogom kérni ezt a kegyet. Szavaiban és magatartásában nagyon egyszerű volt az én drága Királyom, de olyan szép volt... valami egészen természetes előkelőség volt benne, amely bizonyára nagyon tetszett a Püspök úrnak, aki hozzá volt szokva, hogy olyan személyek vegyék körül, akik ismerik a szalonok összes illemszabályát, de nem ismerik Franciaország és Navarra királyát, személyesen, az ő kis királynőjével...

Mikor az utcán voltam, újra folyni kezdtek a könnyeim, nem annyira bánatom miatt, hanem, mert láttam, hogy drága kis Apám utazása kárbaveszett... Neki, aki ünnepélyesen készült arra, hogy sürgönyözzön a Kármelbe, tudatva a Püspök úr igenlő válaszát, minden válasz nélkül kellett hazatérnie... Ó, mennyire fájt!... Úgy látszott, hogy a jövőm egyszer s mindenkorra kettétörött, minél inkább közeledem a határidőhöz, annál inkább összekuszálódik. Lelkem elmerült a keserűségben, de a békességben is, hiszen csak Isten akaratát kerestem.

Mihelyt megérkeztem Lisieux-be, a Kármelben kerestem vigasztalást s meg is találtam, ön mellett, drága Anyám. Ó, nem! soha nem fogom elfelejteni, hogy mit szenvedett miattam. Ha nem félnék, hogy megszentségtelenítem azzal, ha felhasználom, elmondhatnám azokat a szavakat, melyeket Jézus intézett apostolaihoz Szenvedésének estéjén: „Ti vagytok azok, akik kitartottak mellettem megpróbáltatásaimban.” [1] Szeretett nővéreim is igen édesen vigasztaltak engem... Három nappal Bayeux-i utazásom után egy sokkal hosszabb utazást kellett tennem, mégpedig az Örök Városba...[2] Ó, micsoda utazás volt ez!... Ebből egymagából többet tanultam, mint sok hosszú iskolaév alatt, megmutatta nekem minden mulandó dolog hiúságát és azt, hogy minden csak búbánat a nap alatt...[3] Emellett gyönyörű dolgokat láttam, megcsodáltam a művészet és a vallás minden nagyszerűségét s főleg ugyanazt a földet tapostam, mint a Szent Apostolok, azt a Mártírok vérével öntözött földet s a lelkem megnőtt a szent dolgokkal való érintkezéstől...

Boldog vagyok, hogy voltam Rómában, de megértem azokat a világi embereket, akik azt hitték, hogy Papa azért tetette meg velem ezt a nagy utat, hogy megváltoztassa gondolkodásomat a szerzetesi élet felől; valóban volt valami, amivel megrendíthetett volna egy kevésbé szilárd hivatásérzetet. Mi, akik sohasem éltünk a nagyvilágban, Céline és én, a nemesség köreibe kerültünk, csaknem belőlük állt a zarándoklat. Ó, távol állt tőlünk, hogy megszédüljünk, ezek a címek és ezek az előnevek csak levegő voltak a számunkra . . . Messziről mindez egy kevés port hintett ugyan néha a szemembe, de közelről láttam, hogy „nem mind arany, ami fénylik” és megértettem Krisztus Követésének ezeket a szavait: „Ne kergessétek azt az árnyat, amelyet nagy névnek neveznek, ne kívánjatok sem sok összeköttetést, sem egyetlen ember különleges barátságát”.[4]

Megértettem, hogy az igazi nagyság a lélekben lakik és nem a névben, mint ahogy Izajás mondja: „az Úr MÁS NEVET fog adni választottainak”[5] és Szent János is mondja: „A győztes egy fehér követ fog kapni, amelyre ÚJ NÉV van írva, amelyet senki sem ismer, csak aki kapja”.[6] Tehát a Mennyekben fogjuk megtudni, hogy milyenek a mi nemesi előneveink. Akkor mindenki megkapja Istentől a dicséretet, melyet megérdemel[7] és az, aki a földön, Jézus iránti szeretetből, a legszegényebb, a legelfelejtettebb akart lenni, az lesz a legelső, a legnemesebb és a leggazdagabb!...

A második tapasztalat, amelyre szert tettem, a papokra vonatkozik. Miután soha nem éltem a közelükben, nem tudtam megérteni a kármeli reform főcélját. A bűnösökért imádkozni elragadó volt számomra, de imádkozni a papok lelkéért, amelyet a kristálynál is tisztábbnak hittem, megdöbbentőnek látszott...

Ó, Olaszországban megértettem a hivatásomat, nem kellett messzire menni ezért az annyira hasznos megismerésért...

Egy hónapon át éltem sok szent pap társaságában és láttam, hogy ha magasztos méltóságuk az angyalok fölé emeli is őket, azzal még nem válnak kevésbé gyenge és gyarló emberekké... Ha a szent papok, akiket Jézus Evangéliumában „a föld sójának” nevez, azt mutatják magatartásukkal, hogy végtelen nagy szükségük van imára, mit mondjunk a langyosakról? Nem mondotta-e Jézus azt is: „Ha a só ízét veszti, mivel fognak sózni?”[8]

      Ó, Anyám! milyen szép az a hivatás, amelynek a lelkek számára rendelt só megőrzése a célja! Ez a Kármel hivatása, mivel imáinak és áldozatainak egyetlen szándéka az, hogy az apostolok apostolai legyünk, imádkozva értük, amíg ők evangélizálják a lelkeket szavaikkal és mindenekfelett példaadásukkal... Meg kell állnom, ha még tovább beszélnék erről a tárgyról, sohasem jutnék a végére!

_______________________________________________
[1]    Lukács 22,28.
[2]      A zarándoklatot a Coutances-i egyházmegye szervezte, XIII. Leó aranymiséje alkalmából.
[3]      Préd 2,11
[4]      III. Könyv, 24. fej. 2.
[5]      Iz 65, 15
[6]      Jel 2,17
[7]      1Kor 4,5
[8]    Mt 5,13

Látogatás a Bayeux-i Püspök Úrnál

2011-03-07T11:36:00.000-08:00

Teréz 15 évesen

Kármelbe-lépésem előtt még jó sok tapasztalatra tettem szert a világ életét és nyomorúságát illetően, de ezek a részletek igen messzire vinnének, folytatom hivatásom történetét. - Október 31-ére volt kitűzve bayeux-i utazásom. Egyedül mentem Papával, a szívem telve volt reménnyel, de nagyon meg is volt hatva arra a gondolatra, hogy a püspökségen fogok bemutatkozni. Életemben először fogok nővéreim kísérete nélkül látogatást tenni s ez a látogatás egy Püspöknek fog szólni![1] Soha nem éreztem szükségét annak, hogy beszéljek, csupán a hozzám intézett kérdésekre feleltem, s most nekem magamnak kell megmagyaráznom látogatásom célját, kifejtenem az okokat, melyek Kármelbe-lépésemet sürgetik, egyszóval: meg kell mutatnom, hogy milyen szilárd a hivatásom. Ó, milyen nehezemre esett ez az utazás! A Jó Istennek egészen különös kegyelme kellett ahhoz, hogy nagy félénkségemet le tudjam győzni... Az is igaz, hogy „A szeretet számára semmi sem lehetetlen, mert úgy gondolja, hogy neki minden lehetséges és minden meg van engedve”[2] . Valóban, egyedül Jézus szeretete győzethette le velem ezeket a nehézségeket s azokat, amik meg ezután jöttek, mert úgy tetszett Neki, hogy hivatásomért igen nagy megpróbáltatásokkal fizettessen velem...

Ma, mikor a Kármel magányát élvezem (megpihenve annak árnyékában, akit oly forrón kivántam[3]) úgy találom, hogy boldogságomat igen olcsón vettem s kész volnék sokkal nagyobb fájdalmakat is elviselni azért, hogy megszerezzem, ha még nem volna az enyém!

Csak úgy szakadt az eső, mikor megérkeztünk Bayeux-be, Papa, nem akarván, hogy kis királynőjének lucskos legyen a szép ruhája, mikor a Püspöki Palotába belép, omnibuszra ültette és úgy vitte el a katedrálisba. Ott kezdődött a nyomorúságom; a Püspök Úr és egész papi kísérete nagy temetésen vett részt. A Templom tele volt gyászruhás hölggyel, mindenki világos ruhámat, fehér kalapomat nézte, ki szerettem volna menni a templomból, de gondolni sem lehetett rá az eső miatt, s hogy még jobban megalázzon, a Jó Isten megengedte, hogy Papa, pátriárkai egyszerűségében, egészen magasra felvigyen a katedrálisban; nem akarván őt megbántani, jó szívvel rászántam magam, s megszereztem ezt a szórakozást a jó bayeuxi lakosoknak, akiket bár soha ne ismertem volna... Végre fellélegezhettem egy kápolnában, amely a főoltár mögött volt és sokáig ottmaradtam, forrón imádkozva s várva, hogy elálljon az eső és mi elmehessünk onnan. Visszafelé menet megcsodáltuk Papával a szépséges épületet, amely jóval nagyobbnak tűnt most, hogy üres volt, de engem egyetlen gondolat töltött el és semminek sem tudtam örülni. Egyenesen Révérony főtisztelendő úrhoz siettünk[4] , aki tudott érkezésünkről, miután ő maga jelölte ki utazásunk időpontját, de nem találtuk meg; bolyonganunk kellett tehát az utcákon, melyek szememben igen szomorúak voltak; végre visszajöttünk a püspökség mellé és Papa egy szép szállodába vitt, ahol nem váltam az ügyes szakács dicséretére. Apácskám szinte hihetetlenül gyöngéd volt hozzám: hogy ne okozzon fájdalmat, azt mondta, hogy a Püspök Úr egészen biztosan teljesíteni fogja kérésemet. Miután pihentünk egyet, visszamentünk Révérony főtisztelendő úrhoz; ugyanekkor egy úr is jött, de a nagy vikárius udvariasan arra kérte, hogy várjon s minket hívott be elsőnck a szobájába (a szegény ember elunhatta magát, mert a látogatás sokáig tartott). Révérony főtisztelendő úr igen szeretetreméltó volt hozzám, de azt hiszem, hogy utazásunk indítékán nagyon csodálkozott, mosolyogva nézett rám, néhány kérdést tett fel, majd ezt mondta nekünk: „Bemutatom önöket a Püspök Úrnak, szíveskedjenek velem jönni.” Látva, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, hozzáfűzte: „Ó, gyémántokat látok... nem kell a Püspök Úrnak megmutatni őket!...” Átvezetett bennünket több hatalmas szobán, melyeket püspökök portréi díszítettek, úgy festettem ezekben a nagy szalonokban, mint valami szegény kis hangya s azt kérdeztem magamtól, hogy mit is merészelek majd mondani a Püspök Úrnak. Ő ott sétált egy oszlopos csarnokban két pap között, láttam, hogy Révérony főtisztelendő úr valamit mond neki s visszajön vele együtt, mi a szobájában vártunk rá; ott három óriási karosszék állt a kandalló előtt, melyben jókora tűz ropogott. Mikor Őeminenciája belépett, Papa letérdelt mellém s úgy fogadta áldását, azután a Püspök úr leültette Papát az egyik karosszékbe, és szembeült vele. Engem a középső karosszékbe akart ültetni Révérony főtisztelendő úr; udvariasan szabadkoztam, de ő csak erősködött, azt mondva, mutassam meg: tudok-e engedelmeskedni, erre azonnal, szó nélkül leültem, de zavarba jöttem, mert széket hozott magának, mialatt én egy akkora karosszékbe süppedtem, amekkorában négy ember, akkorák mint én, kényelmesen elfért volna (kényelmesebben, mint én, mert én ettől ugyancsak távol voltam!...). Azt reméltem, hogy Papa beszélni fog, de ő azt mondta, magyarázzam meg én magam látogatásunk célját; én ezt a lehető legékesszólóbban tettem meg; Őeminenciáját, aki hozzá volt szokva az ékesszóláshoz, láthatóan nem nagyon hatották meg az érveim, ezek helyett az Elöljáró Atya egyetlen szava többet tehetett volna értem, sajnos, nem kaptam meg ezt s az ő ellenállása egyáltalán nem kedvezett nekem...

- A Püspök Úr azt kérdezte, hogy régóta akarok-e a Kármelbe lépni: - „Ó, igen Püspök Úr, nagyon régóta...” - Nono, mondta nevetve Révérony főtisztelendő úr, még azt sem mondhatja, hogy 15 éve vágyódik erre.” - „Az igaz, feleltem mosolyogva én is, de nem sok évet kell levenni, mert értelmem ébredése óta vágytam arra, hogy szerzetes legyek és vágytam a Kármel után is, mihelyt csak megismertem, mert úgy találtam, hogy ebben a rendben megvalósulhat minden, amire a lelkem törekszik.” Nem tudom, Anyám, hogy teljesen ugyanezek voltak-e szavaim, azt hiszem, hogy még rosszabbul fogalmaztam meg őket, de végülis ez volt az értelmük.

A Püspök úr, azt híve, hogy Papa kedve szerint beszél, megpróbált rábírni, hogy maradjak még mellette néhány évig; nem kis meglepetésére és épülésére szolgált látnia, hogy ő az én pártomon van, közbenjárva az engedélyért, hogy 15 éves koromban kirepülhessek a szülői házból. De minden hiábavaló volt, azt mondta, hogy mielőtt határozna, feltétlenül beszélnie kell a Kármel Elöljárójával. Nagyobb fájdalmamra semmi sem szolgálhatott volna, hiszen tudtam, hogy Atyánk kimondottan ellenzi a dolgot, így azután nem törődve Révérony főtisztelendő úr figyelmeztetésével, nemcsak, hogy megmutattam a gyémántokat a Püspök úrnak, hanem adtam is neki belőlük!... Láttam, hogy meg van hatva; megfogta a nyakamat és fejemet a vállára hajtotta. Megsimogatott, azt hiszem, így nem tett még senkivel, soha. Azt mondta, hogy semmi nincs veszve, s hogy ő nagyon örül, hogy Rómába fogok utazni, hogy hivatásomban megerősödjek, s hogy sírás helyett örülnöm kellene; hozzátette, hogy a következő héten, mielőtt Lisieux-be megy, beszélni fog rólam a Szent Jakab templom plébánosával s hogy Olaszországban bizonyosan meg fogom kapni a válaszát. Megértettem, hogy céltalan lenne újabb kérésekkel előjönni, egyébként sem tudtam már mit mondani, mert ékesszólásom minden erőforrását kimerítettem.

A Püspök úr egészen a kertig kísért ki bennünket. Jót mulatott, mikor Papa megmondta neki, hogy azért fésültem kontyba a hajamat, hogy idősebbnek gondoljanak. (Ez nem ment még feledésbe, mert a Püspök úr ma sem beszél úgy a „kislányáról”, hogy a hajhistóriát el ne mondaná...) Révérony főtisztelendő úr egészen a püspöki kert végéig kísért ki bennünket, azt mondta Papának, hogy sohasem látott még ilyet: „Egy atya, aki ugyanolyan készséggel adja oda gyermekét a Jó Istennek, mint amilyennel az önmagát feláldozza!”

_________________________________________________

[1] Flavien-Antoine Hugonin 1867-től volt Bayeux és Liseux püspöke. 1898-ban halt meg, röviddel azután, hogy engedélyt adott az „Egy lélek története” kinyomtatására.

[2] Krisztus Követése III. k. V. fej. 4.

[3] Énekek Éneke 2,3.

[4] Hugonin püspök generális vikáriusa 1879 óta.

A gyermekek is megtanulják az erények tudományát

2011-03-04T01:21:00.000-08:00

Mielőtt elhagytam volna a világot, a Jó Isten megadta azt az örömöt, hogy közelről figyelhettem meg gyermeklelkeket; szomorú körülmények juttattak ehhez a boldogsághoz, melyben, miután a legkisebb voltam a családban, idáig nem részesülhettem: Egy szegény asszony, a szolgálóleányunk rokona, élete virágjában halt meg, három apró gyermeket hagyva hátra; betegsége alatt magunkhoz vettük a két kisleányt, akik közül az idősebbik még 6 éves sem volt, én naphosszat velük foglalkoztam és nagy öröm volt látnom, hogy milyen gyermeki bizalommal hittek mindabban, amit mondtam nekik. Kell, hogy a szent Keresztség a lelkekben a teológiai erények mélységes csíráját vesse el, mert már a gyermekkortól kezdve mutatkoznak azok s hogy az eljövendő javak reménye már elegendő legyen az áldozatok elfogadtatásához. Mikor azt akartam, hogy az én két kislányom békességben legyen egymással, ahelyett, hogy játékot és bonbont ígértem volna annak, aki enged a testvérének, arról az örök jutalomról beszéltem nekik, amit a kicsi Jézus ad majd az Égben a jó gyermekeknek; az idősebbik, akinek az értelme már bontakozott, örömtől csillogó szemmel nézett rám, ezer kedves kérdést tett fel a kis Jézusról, az ő szép Mennyországáról, lelkesen ígérte, hogy mindig ő fog engedni a húgának, azt mondta, soha életében nem fogja elfelejteni, amit a „nagy kisasszony” mondott, mert így hívott...

Közelről látva ezeket az ártatlan lelkeket, megértettem, hogy micsoda szerencsétlenség lenne rosszul formálni őket ilyen zsenge korban, mikor lágy viaszhoz hasonlítanak, melyre rá lehet nyomni az erények bélyegét, de rá a bűnét is ... megértettem azt, amit Jézus az Evangéliumban mond: „Jobb, ha valakit inkább a tengerbe vetnek, mintsem, hogy megbotránkoztasson egyetlen egyet is e kicsinyek közül”. Ó, mennyi lélek jutna életszentségre, ha jól vezetnék őket! ...

Tudom, hogy a Jó Istennek nincs senkire szüksége ahhoz, hogy művét megalkossa, de mint ahogy megengedi az ügyes kertésznek, hogy ritka és kényes növényeket neveljen, mint ahogy megadja neki az ehhez szükséges tudományt, fenntartva a Maga részére a megtermékenyítés gondját, úgy akarja Jézus, hogy segítsünk neki az ő Isteni munkájában, mikor a lelkeket műveli.

Mi történne, ha az ügyetlen kertész rosszul oltaná be kis cserjéit? ha nem tudná felismerni a természetüket és rózsákat akarna fakasztani egy barackfán? ... Megölné a fát, amely pedig jó volt és képes lett volna gyümölcsöket hozni.

Így kell felismerni tudni a gyermek kiskorától kezdve azt, amit a Jó Isten kér a lelkek számára és segíteni az ő kegyelmének a működését anélkül, hogy valaha is elébe vágnánk, vagy lassítanánk azt.

Mint ahogy a kis madarak úgy tanulnak énekelni, hogy szüleiket hallgatják, úgy a gyermekek is megtanulják az erények tudományát, az Isteni Szeretet fenséges énekét azok mellett a lelkek mellett, akiknek feladatuk, hogy életre neveljék őket. Emlékszem, hogy a madaraim közt volt egy zöldhátú kanári, amely elragadóan énekelt s volt egy kis kenderice is, amelyet elhalmoztam „anyai” gondoskodásommal, örökbe fogadva őt, mielőtt még a szabadság boldogságát élvezhette volna. Ennek a kis rabnak nem voltak szülei, akiktől énekelni tanulhatott volna, de kanári-társa reggeltől estig tartó vidám trillázását hallva, utánozni akarta őt... Nehéz vállalkozás volt ez egy kenderice számára, halk hangja is nehezen illeszkedett zenemesterének csengő hangjához. Bájosak voltak a szegény kicsike erőfeszítései, melyeket végül is siker koronázott, mert éneke, jóllehet mindig sokkal halkabb volt, ugyanolyan lett, mint a kanárié.

Ó, drága Anyám, ön tanított engem énekelni... az ön hangja bűvölt el engem gyermekkorom óta és most, örömömre, ezt mondják: hasonlítok önhöz!!! Tudom, hogy mennyire messze vagyok még tőle, de remélem, hogy gyengeségem dacára is örökké ugyanazt a himnuszt visszhangozhatom, amelyet ön énekel!

Semmi sem választhat el az isteni céltól

2011-02-08T22:36:00.000-08:00

Nagybátyám, ez az Őskeresztény lelkületű ember immár harmadszor engedte meg, hogy szívének fogadott leánya eltemetkezzék, messze a világtól. Nagynéném is csodálatraméltóan gyöngéd és okos volt, nem emlékszem rá, hogy megpróbáltatásom alatt csak egyetlen nehézséget okozó szót is mondott volna. Láttam, hogy nagyon szánja szegény kis Terézét s ezért, mikor megkaptam kedves Nagybátyám beleegyezését, megadta az övét is, emellett azonban ezer módon kifejezte, hogy távozásom szomorúságot fog okozni neki... Sajnos, drága rokonaink akkor még távolról sem gondolták, hogy kétszer meg kell majd újítaniuk ugyanezt az áldozatot, de mivel kinyújtották a kezüket és mindig csak kértek, a Jó Isten sem nyújtotta üresen az övét, legdrágább barátai bőségesen megkapták onnan azt az erőt és azt a bátorságot, amire olyan nagy szükségük volt... De szívem nagyon messze visz tárgyamtól, szinte sajnálom, hogy vissza kell térnem hozzá. - Megérti, ugye, Anyám, hogy Nagybátyám felelete után milyen örömujjongva mentem hazafelé a Cserjésbe, „a szép Ég alatt, melynek a felhői teljesen szertefoszlottak”!... Lelkem éjszakája is végetért. Jézus felébredt s visszaadta számomra az örömöt, a hullámok zaja elült; a megpróbáltatás szélvihara helyett könnyű szellő hajtotta előre vitorlámat s én úgy hittem, hamarosan megérkeztem az áldott partra, mely már, úgy láttam, egészen közel van hozzám. Valóban jó közel volt az már a sajkámhoz, de még nem egy viharnak kellett kerekednie, hogy eltakarja előle a fényes világítótornyot s azzal ijesztgesse, hogy nincs már visszatérés az oly forrón óhajtott parthoz...

Pár nappal azután, hogy nagybátyám beleegyezését megkaptam, elmentem önhöz, drága Anyám, s elmondtam örömömet afelett, hogy minden megpróbáltatásom végetért, de mekkora volt a meglepetésem és a bánatom, mikor ön azt mondta, hogy az Elöljáró Atya nem engedélyezi belépésemet 21 éves korom előtt... Senki nem gondolt erre az ellenállásra, az összesek közt a leglegyőzhetetlenebbre, mindamellett csüggedés nélkül, magam mentem Papával és Céline-el Atyánkhoz , hogy megpróbáljam megindítani őt, megmutatva, hogy igenis, van kármelita hivatásom. Nagyon hidegen fogadott bennünket, az én páratlan kis Apám hiába fűzte nyomatékos kérését az enyémhez, semmi sem tudott a hozzáállásán változtatni. Azt mondta, hogy abban, ha várunk, semmi veszély nincs, hogy otthon is tudok kármelita módjára élni s hogyha nem teszek fogadalmat a szabályzatra, azzal meg nincs minden elveszve... stb... stb... a végén pedig hozzáfűzte, hogy ő csak megbízottja a Püspök Atyának s hogyha az megengedné, hogy a Kármelbe lépjek, ő semmit sem szólhatna ... Könnyek közt jöttem el presbitériumból, szerencsére, eltakart az esernyőm, mert az eső csak úgy szakadt. Papa azt sem tudta, hogy vigasztaljon... Megígérte, hogy mihelyt úgy kívánom, rögtön elvisz Bayeux-be, mert el voltam szánva arra, hogy eljutok célomhoz, még azt is mondtam, hogy a Szentatyáig megyek, ha a Püspök úr nem akarja majd megengedni, hogy 15 éves koromban a Kármelbe lépjek... Sok esemény történt bayeux-i utazásom előtt, életem külsőleg ugyanolyannak látszott, mint azelőtt, tanultam, rajzleckéket vettem Céline-el együtt, s ügyes tanárnőm sok művészi készséget talált bennem. Különösen a Jó Isten szeretetében növekedtem, szívemben eddig ismeretlen lendületet éreztem, néha valósággal elragadtatásba estem. Egyik este, azt sem tudva, hogy mondjam el Jézusnak, hogy szeretem s hogy mennyire vágyódom az után, hogy őt mindenhol szeressék és dicsőítsék, fájdalommal gondoltam arra, hogy a pokolból soha nem fakad a számára szeretet; ekkor azt mondtam a Jó Istennek, hogy azért, hogy neki örömet szerezzek, szívesen elmennék a pokol legmélyére, hogy a káromlásnak ezen a helyén is legyen valaki, aki örökké szereti őt... Tudom, hogy ilyesmi nem szolgálna dicsőségére, miután Ő csak boldogságunkat óhajtja, de hogyha az ember szeret, szükségét érzi, hogy ezer csacsiságot mondjon; ha emígy beszéltem, az nem azért volt, mintha az Ég nem keltene vágyat bennem, de akkor az én Egem maga a szeretet volt s úgy éreztem, mint Szent Pál, hogy semmi sem választhat el ettől az isteni céltól, amely elbűvölt engem...

Nagybátyámmal megtörtént a csoda!

2010-12-16T08:44:00.000-08:00

Elég hosszú idő telt el,[1] mielőtt újra mertem volna nagybátyámmal beszélni, rendkívül nehezemre esett, hogy elmenjek hozzá, ő pedig, úgy látszott, nem is gondol már hivatásomra, de később megtudtam, hogy nagy szomorúságom igen kedvezően befolyásolta irányomban. A Jó Isten, mielőtt lelkemet reménysugárral világította volna meg, nagyon fájó szenvedést akart rám bocsátani, ami három napig tartott. Ó, soha ilyen jól meg nem értettem, mint ezalatt a megpróbáltatás alatt, a Szent Szűz és Szent József fájdalmát, amint az isteni Gyermek Jézust keresték... Szomorú sivatagban voltam, vagy még inkább, ahhoz a törékeny csónakhoz hasonlított a lelkem, amely vezető nélkül a viharos hullámok kényének-kedvének van kiszolgáltatva... Tudom, hogy Jézus ott volt, ott aludt a sajkámban, de az éjszaka olyan fekete volt, hogy lehetetlenség volt őt látnom, semmi sem világított nekem, még egy villám sem hasított bele a sötét felhőkbe... Kétségtelen, hogy a villámfény igen szomorú világosság, de ha a vihar nyíltan kitört volna, legalább észrevehettem volna Jézust egy pillanatra... éjszaka volt, a lélek mélységes éjszakája... egyedül éreztem magam, mint Jézus a haláltusa kertjében, vigasztalást sem földön, sem égben nem találva, úgy látszott, hogy a Jó Isten elhagyott engem!!!... Láthatóan a természet is részt kért keserű lehangoltságomból, ezalatt a három nap alatt a Nap egyetlen sugarát sem csillogtatta meg, s az eső csak úgy szakadt. (Megfigyeltem, hogy életem minden komoly helyzetében a természet a lelkem képmása volt. Könnyes napokon az ég velem sírt, az öröm napjaiban a Nap csak úgy ontotta vidám sugarait s az eget egyetlen felhő sem homályosította el...)

Végre a negyedik napon, amely szombatra, az édes Égi Királynőnek szentelt napra esett, elmentem nagybátyámhoz. Mennyire meglepett, mikor rámnézett és behívott a dolgozószobájába anélkül, hogy én ilyen kívánságnak tanújelét adtam volna!... Először szelíden a szememre vetette, hogy úgy látszik, félek tőle, s azután azt mondta, hogy nem szükséges csodát kérni, ő csak arra kérte a Jó Istent, hogy „egyszerű szívbéli hajlandóságot” adjon neki s hogy meghallgattatást nyert... Ó, nem jöttem kísértésbe, hogy csodát kérjek, mert számomra a csoda már megtörtént, nagybátyám nem volt már a régi. Nem emlegette „az emberi okosságot”, hanem azt mondta, hogy kicsi virág vagyok, akit a Jó Isten akar leszakítani, s hogy ő ennek többé nem fog ellene szegülni!...

- Ez a végleges válasz valóban méltó volt hozzá.

_______________________

[1] Valójában két hét.

Nagybátyám tiltakozása

2010-12-13T00:18:00.000-08:00

Miután Papa beleegyezését megkaptam, azt hittem, hogy félelem nélkül repülhetek a Kármelbe, de nagyon is fájdalmas megpróbáltatásoknak kellett még hivatásomat próbára tenniük. Csak reszketve tudtam nagybátyámnak elhatározásomat elmondani. A gyengédség minden lehetséges jelével elhalmozott, de távozásomra nem adta meg az engedélyt, ellenkezőleg, megtiltotta, hogy 17 éves korom előtt hivatásomról neki még csak beszéljek is. Ez ellentmond az emberi okosságnak, Kármelbe vinni egy 15 éves gyermeket, miután a kármelita élet a világ szemében filozófus élet, nagyon ártana a vallásnak az, aki megengedné, hogy egy tapasztalatlan gyermek ilyet válasszon... Az egész világ erről beszélne, stb. stb. ... Sőt még azt is mondta, csoda kellene ahhoz, hogy ő elmenetelem mellett döntsön. Jól láttam, hogy minden érvelés felesleges, épp ezért visszavonultam, mélységes keserűségbe merült szívvel; egyetlen vigaszom az ima volt, könyörögtem Jézusnak, hogy tegye meg a kért csodát, mert csak ezen az áron tudok hívásának megfelelni.

A Papa beleegyezése

2010-12-11T23:48:00.000-08:00

Céline lett tehát küzdelmeim és szenvedéseim bizalmas letéteményese; olyan részt kért belőlük, mintha csak saját hivatásáról lett volna szó. Az ő részéről nem kellett ellenkezéstől tartani, de nem tudtam, mi módon mondjak el mindent Papának ... hogyan beszéljek neki arról, hogy váljék meg királynőjétől, ő, aki csak most áldozta fel három idősebb gyermekét? ... Ó, mennyi belső küzdelmen vergődtem át, mielőtt szólásra bátorságot éreztem volna!... Határozni kellett mégis, tizennégy és féléves elmúltam, már csak hat hónap választott el Karácsony szépséges Éjszakájától; úgy döntöttem, hogy akkor fogok belépni, még abban az, órában is, amelyben egy évvel azelőtt „az én kegyelmemet” kaptam. Pünkösd napját választottam nagy vallomásom megtételére, egész nap a Szent Apostolokhoz könyörögtem, hogy imádkozzanak értem, hogy ők adják majd számba a szavakat, amelyeket mondanom kell... Valóban, vajon nem ők gyámolíthatták a félénk gyermeket, akit Isten arra szánt, hogy imádságban és áldozatban az apostolok apostolává legyen? Csak délután, a vecsernyéről hazajőve kínálkozott alkalom arra, hogy drága kis Apámmal beszéljek; az esőmedence szélére ült le s ott egymásba kulcsolt kézzel figyelte a természet csodáit; a Nap, melynek ragyogása elvesztette már a tüzét, megaranyozta a nagy fák csúcsát, ahol a kis madarak vidáman énekelték esti imájukat. Papa szép arcának égi kifejezése volt, éreztem, hogy elönti szívét a béke; anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna, leültem melléje, s már könnybe is lábadt a szemem. Gyengéden nézett rám s fejemet keze közé véve, a szívére hajtotta, így szólva: „Mi van veled, kis királynőm?... Mondd el nekem ...” Azután felkelt s mintha csak saját meghatottságát akarta volna leplezni, sétálni kezdett lassan, fejemet még mindig szíve fölött tartva. Könnyek közt vallottam be neki, hogy be szeretnék lepni a Kármelbe s akkor könnyei elvegyültek az enyémmel, de egyetlen szót sem szólt azért, hogy hivatásomtól eltérítsen, beérte azzal az egyszerű megjegyzéssel, hogy nagyon fiatal vagyok még ilyen súlyos elhatározáshoz. De oly jól védtem ügyemet, hogy Papa az ő egyszerű és egyenes természetével csakhamar meg volt győződve arról, hogy az én óhajom egyúttal magáé a Jó Istené is és mélységes hitében felkiáltott: mennyire kitünteti őt a Jó Isten, hogy így kéri el gyermekeit. Sokáig sétáltunk és szívem megkönnyebbült attól a jóságtól, amellyel bizalmát fogadta az én páratlan Apám és szelíden kitárult az övé előtt. Papát láthatóan az a csendes öröm töltötte el, melyet az áldozat megvalósítása von maga után, úgy beszélt hozzám, mint egy szent s én szeretném megidézni szavait, hogy ide írhassam őket, de csak egy balzsamos emléket őrzök, melyet kifejezni lehetetlen. Az, amire tökéletesen emlékszem, az a szimbolikus cselekedet volt, melyet az én Királyom úgy vitt végbe, hogy nem is tudott róla. Egy alacsony fa közelében apró fehér virágokat mutatott nekem, melyek miniatűr liliomokhoz hasonlítottak. Kivett a földből egy ilyen virágot s odaadta nekem, elmagyarázva, hogy a Jó Isten milyen gonddal fakasztotta s őrizte meg mind a mai napig; ahogy szavait hallgattam, azt hittem, saját történetemet hallom, olyan nagy volt a hasonlóság a között, amit Jézus a kis virágért és a kis Terézért tett... Én úgy vettem ezt a virágocskát, mint egy ereklyét s láttam, hogy Papa, amint le akarta szakítani, az egész gyökerét is kihúzta, anélkül, hogy eltépte volna, úgy látszott, mintha arra való volna, hogy éljen még, egy más földben, ami termékenyebb, mint az a lágy moha, amelyben első hajnalait töltötte... Ugyanezt tette értem Papa pár perccel előbb, megengedve, hogy feljöhessek Kármel hegyére s elhagyhassam az édes völgyet, életem első lépéseinek tanúját.

Megízleltük az ideális boldogságot

2010-12-10T02:42:00.000-08:00

Mikor a kertész úgy gondoz egy gyümölcsöt, hogy az már idénye előtt megérjen, nem azért teszi, hogy a fán hagyja, hanem, hogy fényesen terített asztalon kínálhassa. Hasonló szándékkal pazarolta Jézus kegyelmeit apró kis virágjára... Ő, aki halandó életében örömujjongva így kiáltott: „Légy áldott Atyám, hogy elrejtetted ezeket a dolgokat a bölcsek és okosak elől és kinyilatkoztattad a legkisebbeknek”[1] , akarta, hogy irgalma nyilvánvalóvá legyen bennem; mivel kicsi és gyenge voltam, lehajolt hozzám és titkon megtanított arra, hogy mi az ő szeretete. Ő, ha a tudósok, akik tanulással töltik el életüket, eljöttek volna hozzám és kérdezgettek volna, bizonyára csodálkoztak volna azon, hogy egy tizennégyéves gyermek megérti a tökéletesség titkait, olyan titkokat, amilyeneket az ő tudományuk nem tud felfedezni, mert: ahhoz, hogy birtokukban legyünk, lélek szerinti szegénnyé kell lennünk!...

Mint ahogyan Keresztes Szent János mondja himnuszában: „Nem volt sem kalauzom, sem világosságom, kivéve azt, amelyik a szívemben fénylett, ez a világosság biztosabban vezérelt engem, mint a déli napfény, arra a helyre, ahol Az várt rám, aki tökéletesen ismer.”[2] Ez a hely a Kármel volt; azonban, mielőtt „megpihentem volna Annak árnyékában, akit kívántam,”[3] sok megpróbáltatáson kellett keresztülmennem, de az Isteni hívás annyira sürgetett, hogy ha lángokon kellett volna átmennem, azt is megtettem volna, csakhogy Jézushoz hű legyek... Hivatásomban egyetlen lélek támogatott, ez az én drága Anyám lelke volt... szívem hű visszhangra talált az övében, nélküle bizonyosan nem érkeztem volna meg az áldott partra, amely őt már 5 éve befogadta mennyei harmattal behintett talajára. Igen, 5 éve voltam öntől távol drága Anyám, azt hittem, hogy elvesztettem önt, de a megpróbáltatás idején az ön keze mutatta meg az utat, amelyen járnom kell... Szükségem volt erre a könnyítésre, a kármeli fogadóórák egyre kínosabbakká váltak számomra, nem tudtam beszélni belépésem vágyáról úgy, hogy visszautasítást ne éreztem volna. Mária túl fiatalnak tartott s minden tőle telhetőt megtett, hogy belépésemet megakadályozza; s még ön is, Anyám, hogy próbára tegyen, néha azon igyekezett, hogy a lelkesedésemet lelohassza; nos, ha nem lett volna valóban hivatásom, már kezdetben megtorpantam volna, mert mihelyt Jézus hívására felelni kezdtem, azonnal akadályokba ütköztem. Vágyamat, hogy ilyen fiatalon a Kármelbe lépjek, nem akartam Céline-nek elmondani s ez különösen sok szenvedésembe került, mert igen nehezemre esett bármit is rejtegetnem előtte... Ez a szenvedés nem tartott sokáig, drága Nővérkém hamarosan megtudta elhatározásomat s távolról sem akarván attól eltántorítani, csodálatos bátorsággal fogadta el az áldozatot, melyet a Jó Isten kért tőle; annak megértéséhez, hogy mekkora volt ez, tudni kell, hogy mennyire egyek voltunk mi ketten... Úgyszólván ugyanaz a lélek éltetett minket, pár hónapja a legédesebb életet élveztük ketten, amelyről fiatal leányok csak álmodhatnak is; körülöttünk minden ízlésünk szerinti való volt, a legnagyobb szabadságot kaptuk, mondhatom, ideálisan boldog volt földi életünk... alig volt időnk rá, hogy megízleljük ezt az ideális boldogságot, szabad elhatározásunkból máris el kellett fordulni tőle s az én drága Céline-em egy pillanatra sem lázadt fel ezért. Emellett még nem is őt hívta Jézus elsőnek és ezért panaszkodhatott volna.... Miután ugyanaz volt a hivatása, mint nekem, neki kellett volna mennie!... De mint ahogy a mártírok idejében azok, akik a börtönben maradtak, örömmel adták a békecsókot testvéreiknek, akik elsőknek mentek harcolni az arénába, s azzal a gondolattal vigasztalták magukat, hogy őket talán még nagyobb harcokra tartogatják, így hagyta Céline, hogy csak menjen el Teréze s egyedül maradt a dicsőséges és véres küzdelemre,[4] melyre Jézus szánta őt, mint szeretetének kiváltságosát!...

___________________________________

[1] Mt 11,25

[2] Keresztes Szent János, A lélek sötét éjszakája, III.-IV. strófa.

[3] Én 2,3

[4] Utalás arra, hogy édesapjukat, Boldog Louis Martint életének utolsó nehéz esztendeiben Céline ápolta.

Gyakori Szentáldozás kegyelme

2010-12-09T00:23:00.000-08:00

Ilyen nagy kegyelmek nem maradhattak gyümölcsök nélkül s volt is bőven belőlük, az erény gyakorlása édes és természetes lett a számunkra; kezdetben az arcom gyakran elárulta a vívódásomat, de kicsinyenként eltűntek ezek a vonások és a lemondás könnyű lett a számomra még az első pillanatban is. Jézus ezt mondta: „Akinek van, annak adni fognak és bővelkedni fog”[1]. Egy kegyelem hűséges elfogadásáért újabbaknak egész özönét adta meg... s adta önmagát is, a Szentáldozásban gyakrabban, mint remélni mertem... Életszabályommá tettem, hogy annyiszor áldozom, ahányszor csak gyóntatóm megengedi, egyetlen alkalmat sem mulasztva el, de a szentáldozások számát rábízom és engedélyt soha nem kérek. Ebben az életszakaszomban még nem voltam oly merész, mint most, mert akkor másként tettem volna, bizonyos vagyok benne, hogy egy léleknek el kell mondania a gyóntatószékben, ha vonzást érez arra, hogy Istenét magához vegye; Ő nem azért száll le mindennap az Égből, hogy az arany cibóriumban maradjon, hanem azért, hogy egy másik Eget találjon magának, amely sokkal, de sokkal kedvesebb számára, mint az első volt: az Ő képére teremtett lelkünk Egét, az imádandó Szentháromság élő templomát!...

Jézus, aki látta vágyamat s a szívem őszinteségét, megengedte, hogy május hónapjában gyóntatóm egy héten négyszeri Szentáldozást engedélyezzen, s ennek a szép hónapnak az elteltével egy ötödiket is jóváhagyott minden alkalomra, mikor ünnep van. Édes könnyek csordultak ki a szememből, mikor a gyóntatószékből kiléptem; úgy éreztem, hogy Maga Jézus az, aki nekem akarja adni magát, mert csak rövid időt töltöttem a gyóntatószékben, soha nem szóltam belső érzéseimről egyetlen szót sem, az út, amelyen haladtam, oly egyenes, oly tündöklő volt, hogy Jézus irányításán kívül másra nem volt szükségem... A lelki vezetőket hű tükrökhöz hasonlítottam, akik a lelkekbe vetítik Jézust és én azt mondtam, hogy számomra nem használ a jó Isten közvetítőt, hanem közvetlenül cselekszik!...

________________

[1] Mt 13,12

Szeretni akartam Jézust, szenvedélyesen

2010-12-07T00:46:00.000-08:00

Igen, Jézus mindezt értem tette, sorra vehetnék újra minden szót, melyet eddig leírtam s bebizonyíthatnám, hogy ez mind megtörtént az én javamra, de a kegyelmek, melyeket az előbb említettem, elégséges bizonyítékok; én csupán a táplálékokról akarok írni, melyeket „nagy bőségben” ontott a számomra. Már régóta táplálkoztam Krisztus követésének a „tiszta lisztjével”, ez volt az egyetlen könyv, amely jót tett nekem, mert nem találtam még rá az Evangéliumban elrejtett kincsekre. Az én kedves Imitatio-m csaknem mindegyik fejezetét könyv nélkül tudtam, ez a kis könyv mindig velem volt, nyáron a zsebemben, télen a muffomban hordtam, hagyományossá is vált már; Nagynénémnél sokat mulattak ezen és fel-felütve a könyvet, elmondatták velem azt a fejezetet, amelynél kinyílt. Tizennégy éves koromban a Jó Isten úgy találta, hogy nagy tudásszomjam miatt „a tiszta liszthez” hozzá kell még adnia „mézet és olajat nagy bőségben”. Ezt a mézet és ezt az olajat ott találtatta meg velem Arminjon abbé konferenciabeszédeiben[1] az evilág végéről és a jövő élet misztériumairól. Ezt a könyvet az én kedvees kármelitáim kölcsönözték Papának; szokásommal ellentétben (mert nem szoktam Papa könyveit olvasni) elkértem tőle.

Ez az olvasmány egyike volt életem legnagyobb kegyelmeinek, tanulószobám ablakában mentem rajta végig s a hatás, melyet rám gyakorolt, túlságosan mély és túlságosan édes ahhoz, hogy ki tudjam fejezni...

A vallás nagy igazságai, az örökkévalóság misztériumai lelkemet olyan boldogságba merítették, amely nem volt a földről való... Már éreztem előre, hogy mit tartogat Isten azok számára, akik szeretik őt (nem emberi szemmel, hanem a szív szemével nézve[2]) s látva, hogy az örök jutalom mennyire nincs arányban az élet kis áldozataival[3], szeretni akartam, szeretni Jézust, szenvedélyesen, szeretetem ezer jelével halmozni el őt, addig, amíg lehet... Több lapot lemásoltam a tökéletes szeretetről s arról a fogadtatásról, melyet a Jó Isten tartogat választottainak, melynek pillanatában Ő maga lesz nagy és örök jutalmuk, s szünet nélkül újra és újra mondogattam a szeretet szavait, melyek lángra lobbantották a szívemet. Céline lett gondolataim titkos letéteményese, karácsony óta meg tudtuk érteni egymást, a korkülönbség megszűnt közöttünk, mert nagyra nőttem testben, de különösen kegyelemben... Ezt a korszakot megelőzően gyakran panaszkodtam, hogy Céline-nek egyetlen titkát sem tudom, azt mondta nekem, hogy túl kicsi vagyok, legalább „még egy zsámolynyival” kellene nagyobbnak lennem ahhoz, hogy bizalommal legyen hozzám... Előszeretettel álltam fel erre a becses zsámolyra, mikor mellette voltam, mondva, hogy most azután beszéljen őszintén hozzám, de hasztalan iparkodtam, még mindig távolság választott el bennünket egymástól!...

Jézus, aki azt akarta, hogy együtt haladjunk, szívünkben a vérnél is erősebb kötelékeket teremtett. Lélek szerinti testvérekké tett bennünket, bennünk megvalósultak Keresztes Szent János Himnuszának a szavai (a Jegyesről szólva, a menyasszony így kiált): „Az ifjú leányok nyomaidat követve könnyű léptekkel futnak előre az úton, a tüzes szikra érintése, a fűszeres bors isteni illatú vágyakra gerjeszti őket.”[4] Igen, nagyon könnyű léptekkel követtük Jézus nyomdokait; a szeretet tüzes szikrája, melyet teli kézzel vetett el a lelkünkben, a gyönyörűséges és erős bor, melyet innunk adott, szétfoszlatták szemünk előtt a múló dolgokat és az ajkunkról szerető vágyakozás röppent el, melyet Ő sugallt nekünk. Milyen édesek voltak beszélgetéseink minden este a Belvedere-ben! Távolba merülő tekintettel figyeltük a fehér holdat, amint szelíden szállt felfelé a nagy fák mögött... az ezüst visszfényt, melyet az elalvó természetre hintett... a ragyogó csillagokat, melyek a mély azúrban pislákoltak, az esti szellő könnyű leheletét, amely a hófehér felhőket úsztatja, mindez az Ég felé emelte a lelkünket, a szép Ég felé, melynek még csak az „átlátszó fonákját” ismerjük...[5]

Lehet, hogy tévedek, de úgy tűnik, lelkünk kiáradása hasonló volt Szent Monikáéhoz és fiáéhoz, mikor Ostia kikötőjében extázisba merültek a Teremtő csodáinak a láttán!... Ügy tűnik, hogy kaptunk mi is olyan magasrendű kegyelmeket, mint amilyeneket a nagy szentek szoktak kapni. Mint ahogy Krisztus Követése mondja, a Jó Isten néha eleven fény közepette közli magát, néha pedig „szelíden elfátyolozva, árnyak és jelképek alatt”[6] ezen a módon nyilvánult meg a lelkünk számára is, de milyen átlátszó és könnyű volt az a fátyol, amely Jézust tekintetünk elől elrejtette! A kételkedés lehetetlenségszámba ment, Hitre s Reményre nem volt már szükség; a szeretet megtaláltatta velünk itt a földön Azt, akit kerestünk. „Egyedül talált és nekünk adta csókját azért, hogy ezután senki se vethessen meg bennnünket”.[7]

___________________________________________

[1] „A jelen világ vége és az eljövendő élet misztériuma.” A chambéry-i katedrálisban elhangzott konferenciabeszédek. (Imprimeries-Libraires de l'Oeuvre Saint-Paul, 1882.)

[2] 1Kor 2,9

[3] Vö. Róm 8,18

[4] Keresztes Szent János, Szellemi páros ének, XXV. strófa.

[5] Utalás Alfred Besse De Larze (1848-1904) költeményére: Az ég fonákja.

[6] Krisztus követése III. k. XLIII. fej. 4.

[7] Én 8,1

Heves tudásvágyam volt

2010-11-16T08:54:00.000-08:00

A jó Isten ki tudott rövid idő alatt szabadítani abból a szűk körből, amelyben egyre csak keringtem, kiutat nem találva. Ha meggondolom, hogy mekkora utat tétetett meg velem, nagy az én hálám, azonban meg kell állapítanom, hogy ha a legnagyobb lépést meg is tettem, maradt még éppen elég olyan dolog, amit el kellett hagynom. Hogy megszabadultam aggályaimtól és határtalan érzékenységemtől, szellemileg fejlődni kezdtem. Mindig szerettem a nagyot és a szépet, de ebben a korszakomban a tudásnak rendkívüli vágya ragadott meg. Nem értem be azokkal a leckékkel és feladatokkal, melyeket tanárnőmtől kaptam, még külön is foglalkoztam történelemmel és természettudománnyal... A többi tárgy közömbös volt számomra, ez a kettő azonban teljesen lekötötte az érdeklődésemet; pár hónap alatt több ismeretre tettem szert, mint tanulókorom évei alatt. Ó, mindez csak hiúság és búbánat volt... Gyakran eszembe jutott a Krisztus követése tudományokról szóló fejezete[1], de mégis csak módját ejtettem, hogy folytassam a tanulást, azt gondolva, hogy miután a tanulás éveiben vagyok, nem helytelen ezt csinálni. Nem hiszem, hogy megbántottam volna a Jó Istent (bárha elismerem, hogy haszontalanul töltöttem el időmet) mert csak bizonyos számú órát fordítottam ilyesmire, amit nem akartam túllépni, hogy kordában tartsam túl heves tudásvágyamat... A legveszedelmesebb bakfiskorban voltam, de a jó Isten azt tette értem, amit Ezékiel mond jövendöléseiben: „Elhaladva mellettem, Jézus látta: itt van számomra az idő, hogy szeressenek, egyesült velem és én az övé lettem... Reám terítette köpenyét, drága illatokban fürdetett, hímzett ruhákba öltöztetett, nyakéket és ékszereket adott ajándékba... A legtisztább liszten, mézen és olajon tartott, nagy bőségben... s akkor széppé lettem a szemében s hatalmas királynévá tett engem!...” [2]

________________________________

[1] Krisztus követése, III. K. 43 fej.

[2] Ez 16, 8-13

Pranzini, „első gyermekem”

2010-11-15T09:13:00.000-08:00

Hogy buzgalmamat növelje a Jó Isten, megmutatta: vágyaim tetszenek neki. - Hallottam, amint beszéltek egy nagy gonosztevőről, akit borzalmas bűnökért ítéltek halálra, minden jel arra mutatott, hogy bűnbánat nélkül fog meghalni. Mindenáron meg akartam akadályozni, hogy elkárhozzék s hogy ez sikerüljön, arra felhasználtam minden elképzelhető eszközt; érezve, hogy én magam semmit sem tehetek, felajánlottam a jó Istennek Urunk összes végtelen érdemét és az Anyaszentegyház kincseit, végül pedig megkértem Céline-t, mondasson szentmisét a szándékomra, nem mertem magam elintézni, félve, hogy akkor be kell vallanom: ez Pranziniért, a nagy gonosztevőért van. Céline-nek sem akartam megmondani, de oly gyöngéden, oly unszolón kérdezgetett, hogy bevallottam neki titkomat; egyáltalán nem gúnyolt ki, hanem azon törte a fejét, hogyan segíthetne megtéríteni a bűnösömet, ezt hálával fogadtam, mert azt szerettem volna, hogy minden teremtmény egyesüljön velem, kegyelemért könyörögve a bűnös számára. Szívem mélyén éreztem azt a bizonyosságot, hogy vágyaink teljesülni fognak, de hogy a bűnösökért való további imádkozásra bátorítsam magam, azt mondtam a Jó Istennek: bizonyos vagyok benne, hogy meg fog bocsátani a szerencsétlen Pranzininak s hiszem ezt még akkor is, ha nem fog meggyónni s ha a bánatnak semmiféle jelét nem fogja mutatni, annyira bízom Jézus végtelen irgalmában, de mégis kérem tőle, egyszerűen csak vigaszomra, „egyetlen jelét” a bűnbánatnak... Imám betű szerint meghallgatásra talált! Papa tilalma ellenére, mely szerint semmiféle újságot nem volt szabad olvasnunk, úgy gondoltam, nem vagyok szófogadatlan, ha elolvasom a Pranziniról szóló részeket. Kivégzésének másnapján kezem ügyébe került a „Kereszt”[1] című napilap. Sietve fellapozom s mit látok?... Ó, a könnyeim elárulták a felindulásomat, el kellett bújnom... Pranzini nem gyónt, fellép a vérpadra s már-már a gyászos nyílásba hajtja a fejét, mikor egyszerre csak hirtelen sugallat ragadja meg, visszafordul, megfogja a Feszületet, melyet a pap nyújtott feléje és háromszor megcsókolja szent sebeit!... Azután Annak az irgalmas ítélete elé ment a lelke, aki megmondotta, hogy az Égben nagyobb az öröm egyetlen vétkeit bánó bűnösön, mint 99 olyan igazon, akinek nincs szüksége bűnbánatra!...

Megkaptam a kért „jelet” s ez a jel hű mása volt a kegyelmeknek, melyekkel Jézus késztetni akart arra, hogy a bűnösökért imádkozzam. Vajon nem Jézus sebei előtt, Isteni vére hullását látva hatolt szívemig a lelkek utáni szomjúság? Inniuk akartam adni ezt a szeplőtelen vért, hogy lemossa szennyfoltjaikat, s az én „első gyermekem” ajkai odatapadtak a szent sebekhez!!! . . . Milyen kimondhatatlanul édes felelet! Ó, ezóta a páratlan kegyelem óta minden nappal csak nőtt a vágyam, hogy lelkeket mentsek, mintha csak hallottam volna, amint Jézus mondja nekem, úgy, mint a szamaritánus asszonynak: „Adj innom!” Ez valóban cseréje volt a szeretetnek, a lelkeknek én Jézus vérét adtam s ugyanezeket az Isteni harmattal felüdített lelkeket Jézusnak ajánlottam fel; úgy éreztem, hogy csillapítom így a szomjúságát s minél többet adtam innia, annál inkább nőtt az én szegény kis lelkem szomjúsága s ez az égető szomjúság, melyet Ő adott nekem, szeretetének leggyönyörűségesebb itala volt...

A fotó bal felső sarkában Pranzini képe látható, és halála előtt ezt a feszületet csókolta meg háromszor.

________________________________

[1] „La Croix”, ma is jelentős katolikus napilap.

Lelkek utáni szomjúság

2010-10-21T00:16:00.000-07:00

Egy vasárnapon egy olyan fényképet nézegetve, mely a kereszten függő Jézust ábrázolja, szíven ütött, hogyan folyik a vér az egyik kezéből, nagyon fájt arra gondolnom, hogy ez a vér a földre hull, anélkül, hogy bárki is fölfogni iparkodnék, és én elhatároztam, hogy lélekben ott fogok állni a Kereszt lábánál, hogy összegyűjtsem az onnan aláhulló isteni harmatot, megértve, hogy ezután a lelkekre kell széthintenem azt... Szünet nélkül visszhangzott a szívemben a kereszten függő Jézus kiáltása is: „Szomjúhozom!” Ezek a szavak eddig ismeretlen és lángoló lelkesedésre gyújtottak... Inni akartam adni Kedvesemnek s éreztem, hogy engemet magamat is elepeszt a lelkek utáni szomjúság... Ekkor még nem a papok, hanem a nagy bűnösök lelke vonzott, égtem a vágytól, hogy kiszabadítsam őket az örök lángok közül...

Ezen áldott éjszaka óta nem estem el egyetlen harcban sem

2010-10-20T02:49:00.000-07:00

Nem is tudom, hogy ringathattam magam a Kármelbe-lépés édes gondolatában, hiszen még gyermekcipőkben jártam... Kellett, hogy a jó Isten egy apró csodát tegyen, amitől azután egy pillanat alatt megnövök s ezt a csodát Karácsony felejthetetlen napján tette; azon a fényességes éjszakán, amely megvilágítja a Szentháromság gyönyörűségét, Jézus, az édes, kicsi, egy órás Gyermek, lelkem éjszakáját fényözönné változtatta... Ezen az éjjelen, mikor gyengévé és szenvedővé vált irántam való szeretetből, engem erőssé és bátorrá tett, rám adta fegyverzetét s ezen áldott éjszaka óta nem estem el egyetlen harcban sem, hanem ellenkezőleg: győzelemről-győzelemre lépkedtem, s úgyszólván „az óriás pályafutasát” [1] kezdtem meg! Könnyeim forrása elapadt, ezután már csak ritkán és nehezen fakadt fel s ez igazolta azokat a szavakat, amelyeket mondani szoktak nekem: „Te annyit sírsz gyermekkorodban, hogy később már nem is lesz elsírni való könnyed!...

1886. dec. 25-én kaptam azt a kegyelmet, hogy kilépjek gyermekkoromból, egy szóban kifejezve, teljes megtérésem kegyelmét. - Az éjféli miséről jöttünk meg, ahol boldogságomra magamhoz vehettem az erős és hatalmas Istent. A Cserjésbe érve örömmel mentem a kandallóban lévő cipőimért, ez az öreg szokás annyi örömet okozott nekünk gyermekkorunkban, hogy Céline továbbra is kisbabaszámba akart venni, miután a legkisebb voltam a családban... Papa szerette boldogságomat látni, örömujjongásomat hallani, amint egyenkint szedegetem ki a meglepetéseket az elvarázsolt cipőkből és az én édes Királyom vidámsága nagyban fokozta boldogságomat, Jézus azonban, meg akarva mutatni, hogy le kell vetkőznöm gyermekkori hibáimat, a gyermekkor ártatlan örömeit is elvette tőlem; megengedte, hogy Papa, fáradtan az éjféli misétől, bosszúsan kifakadjon, mikor cipőimet a kandallóban meglátja, s hogy ezeket a szavakat mondja, melyek szívenszúrtak: „Még szerencse, hogy ez az év az utolsó!”... Éppen a lépcsőn mentem felfelé, hogy levessem a kalapomat, Céline, aki ismerte érzékenységemet s látta, hogy könnyek csillognak a szememben, már-már szintén elpityeredett, mert nagyon szeretett és megértette bánatomat: „Ó, Teréz, mondta, ne menj le, nagyon rosszul esnék most neked a cipőidet megnézni.” De Teréz nem volt már a régi, Jézus megváltoztatta a szívét! Lenyeltem könnyeimet, hirtelen lefutottam a lépcsőn s elnyomva szívem dobogását, vettem a cipőket s Papa elé téve vígan kiszedtem belőle minden ajándéktárgyat, oly boldog arccal, mint valami királynő. Papa nevetett, vidám lett újra ő is és Céline azt hitte, hogy álmodik!... Szerencsére édes valóság volt ez, a kis Teréz újra megtalálta lelkierejét, melyet 4 és fél éves korában elvesztett s most már egyszer s mindenkorra meg kellett azt őriznie!...

Ezen a fényességes éjjelen kezdődött életem harmadik, s valamennyi közt a legszebb, az Ég kegyelmeivel legjobban telített korszaka. Azt a munkát, melyet én 10 év alatt nem tudtam elvégezni, Jézus, megelégedve jóakaratommal, amely sohasem hiányzott, egyetlen pillanat alatt elvégezte. Mint apostolai, én is elmondhattam: „Uram, egész éjjel halásztam és semmit sem fogtam.” Jézus hozzám még irgalmasabb volt, mint tanítványaihoz, Ő maga vette kézbe a hálót, kívetette s halakkal telten húzta vissza... A lelkek halászát alakította ki bennem, nagy vágyat éreztem, hogy a bűnösök megtérésén dolgozzam, ennyire mélységesen nem töltött még el vágy... Egyszóval: éreztem, hogy szívembe hatol a szeretet, annak a szüksége, hogy elfelejtsem önmagam, azért, hogy örömet szerezzek s ettől fogva boldog voltam!...

____________________
[1] Zsolt 19,6

Jézus Házassági szerződése Céline-nel

2010-09-29T10:11:00.000-07:00

Lisieux-i Szent Teréz levele: 1896. február 24. Geneviéve nővér fogadalma előestéjén a Szent Arc képével lepecsételt borítékot talált a cellájában. A borítékban Céline címerével és jelmondatával („Aki veszít, nyer.”) díszített pergamen volt, e szöveg kíséretében, az eredeti látható a képen:

Jézus Házassági szerződése Céline-nel

ÉN, JÉZUS, az ÖRÖK IGE (Jn 1,1), ISTEN és SZŰZ MÁRIA EGYETLEN FIA a mai napon házasságra lépek CÉLINE-nel, a száműzött, szegény, rangjavesztett hercegnővel. A SZERETET, a SZENVEDÉS és a MEGVETTETÉS LOVAGJA néven neki adom magam.

Egyelőre nem áll szándékomban visszaadni Kedvesemnek Hazáját, rangját és gazdagságát. Azt akarom, hogy osztozzon abban a sorsban, amelyet magamnak választottam a földön... Idelent elrejtem Arcomat (Iz 53,3), de ő rám ismer, ha a többiek megvetnek is; cserébe az üdvösség és kegyelem sisakját (Ef 6,l7) [1] helyezem ma a fejére, hogy az ő arca is rejtve maradjon, akár az enyém... Azt akarom, hogy elrejtse ajándékaimat, engedje úgy adnom és elvennem őket, ahogyan kedvem tartja, ne ragaszkodjék egyikhez sem, sőt feledkezzék meg mindarról, ami naggyá teheti a saját vagy a teremtmények szemében.

Kedvesem neve ezentúl: GENEVIEVE DE SAINTE THÉRESE (a legdicsőségesebb címe, MARIE DE LA SAINTE FACE rejtve marad a földön, hogy annál fényesebben ragyogjon a mennyben). [2]Pásztorlány lesz Jegyese, az egyetlen Bárány mellett. Frigyünkből megszámlálhatatlan lélek születik, mint az égbolt csillagai, a szeráfi Terézia családja pedig örvend, mert új dicsőség adatik neki.

Genevieve türelemmel viseli majd Lovagja távollétét, s engedi egyedül harcolni, hogy a győzelem dicsősége is egyedül az övé legyen; ő maga csupán a Szeretet pallosát forgatja. Hangja elbűvölő lágy dallamként hatol el hozzám a haditáborba (Én 7,1). Legkisebb Szeretet sóhaja is egészen új lelkesedést szít válogatott csapataim körében.

Én, a Mezők Virága, a Völgyek Lilioma (Én 2,1), a Választottak Búzájával akarom táplálni Kedvesem, és a Borral, amely virágba borítja a szüzeket... (Zak 9,17) Annak az Alázatos és Dicsőséges Szűznek a kezéből kapja ezt a táplálékot, aki mindkettőnk Édesanyja...

Kedvesemben akarok élni, és ennek zálogaként Nevemet adom neki, [3] ez a királyi pecsét jelzi korlátlan hatalmát Szívem fölött.

HOLNAP, AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG NAPJÁN felemelem Sisakom... Kedvesem megpillantja Imádandó Arcom tündöklését... Meghallja az ÚJ NEVET (Jel 2,17), amelyet számára tartogattam... A BOLDOG SZENTHÁROMSÁG lesz Bőséges Jutalma! (Ter 15,1) Miután egyazon rejtett Életben osztoztunk, egyazon DICSÖSÉGNEK, egyazon TRÓNNAK (Jel 3,21), egyazon PÁLMÁNAK és egyazon KOSZORÚNAK örvendünk majd Országunkban... s örökre egyesült Szíveink egyazon ÖRÖK SZERETETTEL szeretik egymást!!!...

Adatott a Kármel hegyén, kézjegyünkkel és pecsétünkkel ellátva, Agóniám ünnepén,[4] február huszonnegyedik napján, a kegyelem ezernyolcszázkilencvenhatodik évében.

Th. de l'Enfant Jésus, az Isteni Lovag kiadója

[1] A kármelita Regula fordítását idézi.

[2] Geneviéve nővér 1916-ban ismét felveszi a Szent Arc misztériumot.

[3] Az IHS monogramra utal.

[4] 1896. február 24-én, hétfőn Urunk Agóniáját ünnepelték, Szent Mátyás ünnepét pedig 25-re helyezték át a szökőév miatt.

Még jobban ki lehet nagyítani itt:

Túlérzékeny voltam

2010-09-17T08:35:00.000-07:00

Ha az Ég kegyelmekkel halmozott el, az nem azért volt, mintha megérdemeltem volna, még nagyon tökéletlen voltam; nagyon vágytam az erények gyakorlása után, ez igaz, de furcsa módon fogtam hozzá. Íme egy példa: Miután a legkisebb voltam, nem voltam hozzászokva, hogy kiszolgáljam magam. Céline tette rendbe a szobát, ahol együtt aludtunk s én semmiféle háztartási munkát nem végeztem; Mária Kármelbe lépése után megtörtént néha, hogy örömet akartam szerezni a Jó Istennek, megpróbáltam, hogy beágyazzak vagy pedig, hogy Céline távollétében behordjam este a cserepes virágokat; mint mondtam, egyedül a Jó Istenért tettem ezeket, így nem kellett volna elvárnom a teremtmények köszönetét. ... Sajnos, egészen másként volt, ha Céline, szerencsétlenségére, nem fogadta boldog meglepetéssel apró szolgálataimat, elégedetlen voltam s ezt könnyeim bizonyították... Valóban kibírhatatlan voltam túlérzékenységem miatt; így, ha megesett, hogy akaratlanul is valami fájdalmat okoztam olyasvalakinek, akit szerettem, a helyett, hogy sírás nélkül felülemelkedtem volna rajta, úgy sírtam, mint valami bűnbánó Magdolna, ez pedig csak tetézte a hibámat, ahelyett, hogy csökkentette volna s mikor már kezdtem volna megvigasztalódni az eredeti dolog felől, azon sírtam, hogy miért is sírtam ... Minden meggondolás hiábavaló volt és sehogyan sem tudtam levetkőzni ezt a csúf hibát.

Az Egek felé fordultam, a négy kis angyalhoz

2010-08-19T00:19:00.000-07:00

A Jó Isten a mindnyájuk közt legkisebbet és leggyengébbet akarta maga felé hívni és sietve növelte szárnyait. Ő, akinek tetszésére van jóságát és hatalmát úgy mutatni meg, hogy a méltatlanabbik eszközt használja fel, hamarabb hívott engem, mint Céline-t, aki pedig kétségtelenül jobban megérdemelte volna ezt a kegyet; de tudta Jézus, hogy milyen gyenge vagyok s ezért elsőnek engem rejtett a sziklaüregbe. Mikor Mária belépett a Kármelbe, még nagyon aggályos voltam. Miután ő már nem lehetett bizalmasom, az Egek felé fordultam. A négy kis angyalhoz, aki megelőzött engem ott fenn, mert úgy gondoltam, hogy ezek az ártatlan lelkek, akik soha nem ismerték meg a vergődést vagy a félelmet, biztosan megszánják szegény kis húgukat, aki szenved a földön. Gyermeki egyszerűséggel szóltam hozzájuk, figyelmeztetve őket arra, hogy mint utolsót a családban mindig engem szerettek a legjobban, engem halmoztak el leginkább gyöngédséggel a nővéreim, s ha a földön maradtak volna, szeretetük minden bizonnyal felém is megnyilvánult volna... Az, hogy az Égbe távoztak, szerintem nem ok arra, hogy megfeledkezzenek rólam, ellenkezőleg, miután olyan helyzetben vannak, hogy magukból az Isteni kincsekből meríthetnek, szerezzék meg számomra onnan a békét. s mutassák meg így, hogy tudunk továbbszeretni az Égben! ... A felelet nem késett, csakhamar elöntötte a lelkemet gyönyörűséges hullámaival a béke s én megértettem, hogy ha a földön szeretnének, akkor hát az Égben is szeretnek ... Ettől kezdve megnőtt a tiszteletem kis fivéreim és nővéreim iránt, szeretek gyakran foglalkozni velük, beszélni velük a száműzetés szomorúságáról ... s a vágyamról, hogy mielőbb együtt legyek velük a Hazában!

Már csak az utolsó két gyermek maradt meg...

2010-07-29T09:11:00.000-07:00

Egy hónappal (Mária) a Kármelbe való belépése előtt Papa elvitt bennünket Alenconba, de ez az utazás távolról sem hasonlított az előzőhöz, számomra csupa szomorúság és keserűség volt. El sem mondhatom, mennyi könnyet hullattam Mama sírjára, mivel otthon felejtettem azt a csokor búzavirágot, amelyet neki szedtem. Valóban bajt csináltam magamnak mindenből! Most éppen fordítva van, mert a Jó Isten megadja számomra azt a kegyelmet, hogy semmiféle múló dolog nem tud leverni. Ha visszaemlékszem az elmúlt időkre, elönti a lelkemet a hála, látva, hogyan kedvezett nekem az Ég: olyan változás ment végbe bennem, hogy nem lehet rám ismerni... Az igaz, hogy vágyódtam egy olyan kegyelem után, hogy „egészen ura legyek tetteimnek, hogy parancsolója legyek s ne rabszolgája”. Ezek a Krisztus Követéséből vett szavak mélyen megindítottak, de úgyszólván meg kellett vásárolnom vágyaimmal ezt a felbecsülhetetlen kegyelmet; még csak gyermek voltam, akinek szemmel láthatóan nem volt külön akarata, ezért mondták többen Alenconban, hogy gyenge egyéniség vagyok... Ennek az utazásnak az alkalmával tett Léonie kísérletet a klarisszáknál[1]; bántott különös belépése, mert nagyon szerettem s nem tudtam megcsókolni távozása előtt.

Soha el nem felejtem, hogy szegény kis Apám milyen jóságos volt s milyen zavarban volt, mikor tudtomra adta, hogy Léonie már a klarisszák ruháját viseli... Mi is, ő is nagyon furcsának találtuk ezt; de látva, hogy Mária mennyire elégedetlen, nem akart szólni semmit. Elvitt minket a zárdába s ott úgy összeszorult a szívem, mint soha máskor, mikor kolostort pillantottam meg, éppen az ellenkező hatást tette rám, mint a Kármel, ahol mindentől csak megkönnyebbült a lelkem... Akkor sem voltam jobban elragadtatva, mikor a szerzetesnőket megláttam, semmi sem csábított, hogy köztük maradjak, de Léonie, szegényke, nagyon helyes volt új öltözetében, azt mondta, jól nézzük meg a szemét, mert nem láthatjuk többé (a klarisszáknak csak lesütött szemmel szabad mutatkozniuk), a jó Isten azonban megelégedett két hónapi áldozattal és Léonie visszajött, hogy megmutassa nekünk kék szemét, melyet gyakran áztatott a könny... Alenconból eljőve, úgy hittem, hogy a klarisszáknál marad, nehéz szívvel is jöttem el a félhold szomorú utcájából. Már csak hárman voltunk s a mi drága kis Máriánknak is rövidesen el kellett hagynia bennünket... Október 15-e volt az elválás napja! A Cserjés vidám és népes családjából már csak az utolsó két gyermek maradt meg... Kirepültek a galambok az apai fészekből s az otthon maradottak szerettek volna utánuk repülni, de szárnyaik túlságosan gyengék voltak még ahhoz, hogy felfelé ívelhessenek ...

_____________________________

[1] l886. okt. 7-én Léonie édesapjával kettesben tett látogatást a klarisszáknál, akiket gyermekkora óta ismert. Olyan vágy öntötte el a szerzetesi élet után, hogy az apácák ott tartották. A szabályzat szigorúságát azonban nem bírta elviselni, ugyanez év dec. 1-én hazament.

„Séta a szobám körül”

2010-07-21T08:29:00.000-07:00

A következő év drága Keresztanyám eltávozásának éve volt, Nagynéném megint meghívott, de ez alkalommal egyedül s én annyira nem leltem a helyemet, hogy két vagy három nap múlva beteg lettem s kényszerűségből visszavittek Lisieux-be; a betegségem, melyet aggasztóan súlyosnak gondoltak, nem volt egyéb, mint a Cserjés utáni nosztalgia, alighogy betettem oda a lábamat, visszatért az egészségem... És ettől a gyermektől készült elvenni a Jó Isten egyetlen támaszát, amely az élethez kötötte!...

Mihelyt megtudtam Mária döntését, elhatároztam, hogy a földkerekség semmiféle örömét nem fogom kívánni többé... Az intézetből való távozásom óta Pauline régi festő-szobájába fészkeltem be magam és saját ízlésem szerint rendeztem azt be. Valóságos bazár volt, áhítat és furcsaságok keveréke, virágoskert és madárház ... Tehát, a falon egy Krisztus nélküli nagy fekete fakereszt vált ki a háttérből, mellette néhány rajz, melyet szerettem; egy másik falon egy muszlinnal és rózsaszínű szalagokkal díszített lapos gyékénykosár, finom füvekkel és virágokkal; végül az utolsó falon egymagában trónolt Pauline portréja 10 éves korából: ez alatt a kép alatt volt egy asztalom, amelyen nagy kalitka állt, nagyszámú madarat zárva magába, melyeknek dallamos csicsergése majd szétrepesztette a látogatók fejét, nem úgy kis gazdaasszonyukét, aki gyöngéden szerette őket... Ott volt még a „kis fehér bútor”, melyet iskolakönyveim, füzeteim stb. töltöttek meg...ezen a bútoron volt egy Szűz Mária szobor, vázákkal, melyekben mindig élő virág állt, mécsesekkel; köröskörül pedig Szenteket ábrázoló, egész csomó apró szobor, kagyló-kosárkák, kartonpapír-dobozok stb.! Végül pedig a kertem az ablak előtt függött, cserepes virágokat gondoztam ott (a legritkábbakat, melyeket csak fellelhettem); volt még egy kis kertem a „múzeumom” belsejében is, oda tettem kiváltságos növényemet... Az ablak előtt állt az asztalom, zöld szőnyeggel borítottan, erre a szőnyegre, a középre egy homokórát tettem, egy kis Szent József szobrot, egy óratartót, virágkosarakat, egy tintatartót stb. ... Néhány billegő szék és Pauline elragadó baba-ágya egészítette ki bútorzatomat. Valóban, ez a szegény manzárd egy világ volt a számomra és mint Maistre, én is írhatnék könyvet egy ilyen címmel: „Séta a szobám körül”. Szerettem egyedül lenni ebben a szobában, órák hosszat tanultam vagy elmélkedtem a szép kilátás előtt, amely a szemem elé tárult... Ahogy megtudtam: Mária el fog menni, a szobám minden vonzóerejét elvesztette a számomra, egy pillanatra sem akartam otthagyni a drága testvért, aki hamarosan elrepül tőlünk... Mennyit kellett gyakorolnia miattam a türelem erényét!... Ahányszor csak elmentem a szobája ajtaja előtt, addig kopogtam, míg csak ki nem nyitotta s tiszta szívemből megcsókoltam, nekem tartalék-csókok kellettek arra az egész időre, amíg meg leszek fosztva tőlük.

„A szamár és a kiskutya”

2010-07-16T09:14:00.000-07:00

Mielőtt az Egek Családi tűzhelye köré gyűlt családomat megláthatom, még jó egypár elváláson kell keresztülmennem. Abban az évben, amelyben felvettek a Szent Szűz gyermekei közé, a Szent Szűz elvitte tőlem drága Máriámat, lelkem egyetlen támaszát... Mária vezetett, vigasztalt, segítségemre volt az erények gyakorlásában; ő volt egyedüli orákulomom. Kétségtelen, hogy Pauline jóval előkelőbb helyet foglalt el a szívemben, de Pauline messze, nagyon messze volt tőlem!... Kínlódtam, hogy megszokjak nélküle élni, hogy áttörhetetlen falakat lássak kettőnk között; de végül is beláttam a szomorú igazságot: Pauline számomra elveszett, majdnem ugyanolyan módon, mintha meghalt volna. Továbbra is szeretett engem, imádkozott értem, de az én szememben az én drága Pauline-omból egy Szent lett, akinek a földi dolgokat már nem kell megértenie; szegény Terézének a nyomorúságai, ha tudott volna róluk, megdöbbentették volna s gátolták volna abban, hogy ennyire szeressen... Egyébkent, még ha el is akartam volna árulni neki bizalmasan gondolataimat, úgy mint a Cserjésben, nem tudtam volna megtenni, mert: beszélgetések csak Mária számara voltak. Céline-nek és nekem csak a végére volt szabad megérkeznünk, éppen csak annyi időre, amíg összeszorul a szívünk... Így valójában csak Mária volt az enyém, s úgyszólván nélkülözhetetlen volt a számomra, csak neki mondhattam el aggályaimat, s annyira szót fogadtam neki, hogy gyóntatóm soha nem szerzett tudomást hitvány betegségemről; éppen csak annyi bűnt mondtam el neki, amennyit Mária meggyónnom engedett, egyetlen eggyel se többet, - a földkerekség legkevésbé aggályos lelkeként szerepelhettem volna, annak ellenére, hogy a legalantasabb fokon álltam... Mária tudott tehát mindent, ami a lelkemben végbement, tudott a Kármel utáni vágyamról is, s annyira szerettem őt, hogy nem tudtam élni nélküle. Nagynéném minden évben meghívott minket magához Trouville-ba, egyikünket a másikunk után, szívesen mentem volna el oda, de Máriával! Ha ő nem volt velem, nagyon bánatos voltam. Egyszer azonban mégis örömmel voltam Trouville-ban, ez Papa konstantinápolyi utazásának[1] az évében volt; hogy kicsit szórakozhassunk, (mert sokat búsultunk, hogy Papa olyan messze van) Mária elküldött bennünket, Célinet és engem, két hétre a tenger mellé. Jól mulattam, mert ott volt Celine-em. Nagynéném minden lehető gyönyörűségről gondoskodott számunkra: séták szamárháton, angolna-halászat, stb... 12 és fél éves korom ellenére még nagyon is gyermek voltam; emlékszem, hogy örültem, mikor a hajamba kötöttem azokat a szép égszínkék szalagokat, melyeket Nagynénémtől kaptam s arra is emlékszem, hogy meggyóntam Trouville-ban még ezt a gyermekes örömet is, amiről azt hittem, hogy bűn... Egyik este olyan tapasztalatra tettem szert, ami igen megdöbbentett. Mária (Guérin), akinek csaknem állandóan volt valami baja, gyakran sírdogált, Nagynéném pedig cirógatta, a leggyengédebb neveken szólítgatta s az én kedves kis unokatestvérem csak mondogatta, folyvást pityeregve, hogy fáj a feje. Én, akinek csaknem naponta volt fejfájásom s nem panaszoltam, egyik este utánozni akartam Máriát s pityergésre készen leültem egy fotelbe a szalon sarkában. Jeanne s a Nagynéném csakhamar körülöttem sürgött-forgott, kérdezgetve, hogy mi bajom van. Úgy feleltem, mint Mária: „Fáj a fejem”. Úgy vélték, hogy e miatt nem panaszkodnék; soha nem tudtam őket meggyőzni arról, hogy fejfájásom ríkatott meg, cirógatás helyett úgy beszéltek velem, mint valami felnőttel és Jeanne szemrehányást tett, amiért nem vagyok bizalommal Nagynénémhez, mert úgy hitte, hogy valami lelkiismereti problémám van... egyszóval megkaptam a magamét, s azt a szilárd elhatározást tettem, hogy többé nem utánozok másokat s megértettem „A szamár és a kiskutya” meséjét [2]. Én voltam a szamár, aki látva, amint a kiskutyát becézik, bejött s az asztalra tette nehéz patáját, hogy ő is megkapja a maga csókjait, de sajnos, csak botütéseket kaptam, mint a szegény állat, valóban megkaptam, amit kerestem, s ez egy életre kigyógyított abból, hogy magamra akarjam terelni a figyelmet; az egyetlen ebbéli próbálkozásom jó sokba került nekem!...

_________________________________________________

[1] Louis Martin 1885 augusztusának a végén utazott Konstantinápolyba, Teréz és Céline Trouville-i tartózkodása szeptemberre esett.

[2] La Fontaine, Fables, IV., 5.

Néha egyedül, nagyon egyedül éreztem magam

2010-07-14T22:33:00.000-07:00

Csaknem közvetlenül az apátságba való beiratkozásom után felvettek a Szent Angyalok egyesületébe; nagyon szerettem azokat az erénygyakorlatokat, melyeket előírt, mivel különös vonzalmat éreztem az iránt, hogy az Üdvözült Égi Szentekhez imádkozzam s különösen ahhoz, akit a Jó Isten nekem adott, hogy száműzetésem társa legyen. Kevéssel Első Áldozásom után a Mária gyermekei közé folyamodók családjával cseréltem fel a Szent Angyalokét, de eljöttem az Apátságból úgy, hogy nem vettek fel a Szent Szűz társulatába. Miután tanulmányaim befejezése előtt jöttem el, nem volt engedélyem rá, hogy mint végzett növendék lépjek be; bevallom, nem irigyeltem ezt a kiváltságot, de arra gondolva, hogy mindegyik nővérem „Mária-gyermek” volt, akartam én is olyan gyermeke lenni égi Édesanyámnak, mint ők és igen alázatosan (annak ellenére, hogy keservesen ment) engedélyt kértem rá, hogy beléphessek az apátságban a Szent Szűz társulatába. A vezető tanítónő nem akart elküldeni, de ezt a feltételt szabta: járjak be kétszer egy héten délután, hogy megmutassam, méltó vagyok-e a tagságra. Ez az engedély, mely távolról sem szolgált örömömre, rendkívül nagy teher volt számomra; nekem a többi növendékkel ellentétben, nem volt tanítónő barátnőm, akivel több órát együtt tölthettem volna, éppen ezért, megelégedtem azzal, hogy üdvözöltem a tanítónőt s azután csendben dolgoztam a kézimunkaóra végéig. Senki nem törődött velem, én azután felmentem a kápolna karzatára s az Oltáriszentség előtt maradtam, míg csak Papa értem nem jött, ez volt az egyetlen vigasztalásom, - nem volt-e Jézus egyetlen barátom?... Csak hozzá tudtam beszélni, a teremtményekkel való társalgás, még a vallásos tárgyú beszélgetés is, fárasztotta a lelkemet... Éreztem, hogy inkább kell Istenhez, mint Istenről beszélni, hiszen annyi önszeretet vegyül a lelki beszélgetésekbe!... Ó, igazán, egyedül csak a Szent Szűzért jöttem az apátságba... Néha egyedül, nagyon egyedül éreztem magam; s mint internátusi növendék koromban, mikor szomorúan és betegen sétáltam a nagy udvaron, most is ezeket a szavakat ismételgettem, melyektől mindig újjászületett a szívemben a béke és az erő: „Az élet hajód s nem lakóhelyed!...”[1] Ez a pár kis szó visszaadta a bátorságomat; annak ellenére, hogy a gyermekes vallásosság oly sok benyomását mosták el már az évek, a hajó képe még ma is magával ragadja a lelkemet és segítségére van a száműzetés elviselésében... Nem mondja-e a Bölcsesség is, hogy „Az élet olyan, mint háborgó hullámokat hasító hajó, amely sebes útjában semmilyen nyomot nem hagy maga után?...” Mikor ezekre a dolgokra gondolok, lelkem a végtelenbe merül, mintha súrolnám már az örök partot... mintha átölelne Jézus... Szinte látom, amint jön Égi Édesanyám, hogy ott legyen, mikor találkozom a Papával... Mamával... a négy kis angyallal... S végül szinte már élvezem az igazi, az örök családi életet...

_________________________________________________

[1] Teréz itt emlékezetből idézi Lamartine egyik verssorát. A költemény címe: Réflexion, Recueillements poétiques, 1884.

Oly könnyen besurran a szívbe a hiúság!

2010-06-17T01:42:00.000-07:00

Úgy veszem észre, hogy eltértem a tárgyamtól, gyorsan visszakanyarodom hát hozzá. Az első Áldozásomat követő év a lelkem számára csaknem teljesen belső megpróbáltatások nélkül telt el, a második Szentáldozásomat megelőző lelkigyakorlatom alatt azonban megrohant az aggályoskodás szörnyű betegsége. Keresztül kell mennünk ezen a mártíriumon ahhoz, hogy jól megérthessük; hogy én mit szenvedtem másfél éven át, azt kimondani nem lehet... Minden gondolatom és tettem, még a legegyszerűbb is, szorongás tárgya lett; csak úgy nyugodtam meg, ha Máriának elmondtam őket s ez keserves volt a számomra, mert azt hittem, köteles vagyok neki elmondani a róla táplált extravagáns gondolataimat is. Mihelyt terhemet levetettem, egy pillanatra belekóstoltam a békébe, de ez a béke tovacikázott, mint a villám, s gyötrelmem hamarosan megkezdődött újra. Micsoda türelemre volt szüksége az én drága Máriámnak ahhoz, hogy az unalom legkisebb jele nélkül hallgasson végig engem!... Alig hogy hazaértem az apátságból, bodorítani kezdte a hajamat másnapra (mert, hogy a Papa öröme meglegyen, a kis királynőnek mindennap fürtökbe volt fésülve a haja, iskolatársainak, s főleg tanítónőinek nagy csodálkozására, akik ennyire gondozott gyermeket még édes szülőknél sem láttak) s míg keze alatt ültem, egyre csak sírtam, elmesélve minden aggályomat. Az év végével Celine, tanulmányait befejezve, hazajött és a szegény Teréz, hogy egyedül kellett visszamennie, tüstént beteggé lett; az egyetlen vonzerő, amely az intézetben tartotta, az volt, hogy egy fedél alatt élhetett elválhatatlan Céline-jével, nélküle soha meg nem tudott volna ott maradni ,,az ő kis lánya”... Eljöttem tehát az apátságból, 13 éves koromban, s neveltetésem úgy folytatódott tovább, hogy hetente több órát vettem ,,Madame Papinau-tól”. Ez egy igazán jó és nagyon művelt teremtés volt, szokásaiban azonban kissé vénkisasszonyos; anyjával lakott együtt és aranyos volt az a kis otthon, amelyben együtt voltak ők hárman (mert a macska is a családhoz tartozott s el kellett viselnem, hogy ott doromboljon az irkáimon, sőt, csinos mozdulatait is meg kellett csodálnom). Olyan kiváltságos voltam, hogy bekerülhettem a családba; a Cserjés túlságosan messze volt tanítónőm kissé öreg lábai számára, kérte, hogy én jöjjek házhoz a leckeórákra. Mikor megérkeztem, először rendszerint csak az öreg hölggyel, Cochain-néval találkoztam, aki csak nézett ,,nagy, világos szemeivel” s azután nyugodt, kimért hangon kiáltotta: „Madame Pápinau... Te... réz kis... asszony van itt.” Leánya azonnal válaszolt, gyermekes hangon: „Jövök, mama”. S a lecke hamarosan elkezdődött. Ezeknek a leckéknek (a kapott tanításon kívül) még megvolt az az előnyük, hogy megismertettek a világgal... Ki hitte volna!... Ebben az antik bútorokkal berendezett szobában könyvek s füzetek között, gyakran voltam különféle látogatások tanúja: jöttek papok, hölgyek, fiatal lányok stb. Madame Cochain, amennyire ez lehetséges volt, az egész társaságot szóval tartotta, hogy lánya megtarthassa nekem az órát, de ezeken a napokon alig tanultam valamit, a könyvembe temetkezve is hallottam mindent, amit mondtak, még azt is, amit jobb lett volna egyáltalán nem hallanom; oly könnyen besurran a szívbe a hiúság!... Az egyik hölgy azt mondta, hogy szép a hajam... a másik, elmenőben, azt gondolva, hogy nem hallom, megkérdezte, hogy ki ez a szépséges fiatal leány s ezek a szavak, melyek annál is inkább hízelegtek, mivelhogy nem a szemembe mondták őket, örömre hangolták a lelkemet, ami világosan megmutatta, hogy mennyire elölt az önszeretet... Ó, hogy szánom a lelkeket, akik elvesznek!... Oly könnyű eltévedni a világ virágos ösvényein... Kétségtelen, hogy egy kissé emelkedettebb lélek számára a világ kínálta édességbe keserűség vegyül s a vágyak roppant mélységét egy pillanatnyi dicséret nem töltheti be... de ha szívemet nem emelték volna már ébredésekor Isten felé, ha életbelépésemtől fogva mosolygott volna rám a világ, mivé lettem volna?... Ó, drága Anyám, milyen hálával énekelek az Úr irgalmáról!... „Nem ragadott-e ki a világból” - a Bölcsesség szavait idézve - ,,mielőtt gonoszsága megrontotta volna szellememet s mielőtt csalóka látszatai el nem csábították volna a lelkemet”?... (Bölcs 4,11) A Szent Szűz is vigyázott kis virágjára, nem akarta, hogy földi dolgokhoz kapcsolódva beszennyeződjék, felvitte az ő hegyére, még mielőtt kinyílt volna... Erre a boldog pillanatra várva növekedett a kis Teréz Mennyei Édesanyja szeretetében; s hogy bebizonyítsa ezt a szeretetet, tett valamit, ami igen nehezére esett s amit hosszúsága dacára is, pár szóval el fogok mondani...

A Jó Isten szerető szívet adott nekem

2010-05-26T00:12:00.000-07:00

Érzékeny és szerető szívem könnyen odaadta volna magát, ha olyan szívre talál, amely meg tudja érteni. . . Próbáltam korombeli kislányokkal barátkozni, kettővel különösen; szerettem őket és ők is, amennyire tőlük telt, szerettek engem, de jaj! milyen szűk és állhatatlan a teremtmények szíve!!! Csakhamar azt láttam, hogy nem értik meg a szeretetemet. Barátnőim egyikének haza kellett utaznia, pár hónap múlva jött vissza újra; én gondoltam rá távolléte alatt s becsben tartottam azt a kis gyűrűt, melyet tőle kaptam. Nagy volt az örömem, mikor pajtásomat viszontláttam, de ő, fájdalmamra, csak egy közömbös pillantást juttatott nekem... Nem talált megértésre a szeretetem, jól éreztem én s nem is koldultam ragaszkodást attól, aki az enyémet visszautasította, de a Jó Isten adott olyan hűséges szívet nekem, hogy az, ha egyszer már tisztán szeretett valakit, örökre szeretni fogja: továbbra is imádkoztam hát pajtásomért és szeretem őt még most is... Látva, hogy Céline szereti egyik tanítónőnket, utánozni akartam, de miután nem értettem ahhoz, hogy teremtmények kegyeibe férkőzzem, semmire sem mentem. Ó boldog tudatlanság! milyen nagy bajokat kerültem ki általa! Mennyire köszönöm Jézusnak, hogy ,,csak keserűséget találtatott velem a földi barátságokban”! Olyan szívvel, mint amilyen az enyém is, engedtem volna, hogy kézrekerítsenek s a szárnyamat szegjék, s akkor hogyan tudtam volna „elszállni és nyugalmat lelni?” Hogyan tudhat az olyan szív Istennel bensőségesen egyesülni, amely teremtmények szeretetének szolgáltatja ki magát?... Érzem, hogy lehetetlen. Pedig nem ittam a túl forró teremtmény-szeretet mérgezett poharából s mégis érzem, hogy nem tévedhetek; annyi ilyen hamis fénytől elcsábult lelket láttam, amint szegény pillangók módjára repkedtek s leperzselték a szárnyukat, s amint azután visszatértek a szeretet igazi, édes fényéhez, amely új, ragyogóbb és könnyedebb szárnyat adott nekik, hogy repülhessenek Jézus, az Isteni Tűz felé, „amely éget, anélkül, hogy elhamvasztana”. Ó, érzem én, Jézus túlságosan gyengének ismer engem ahhoz, hogy kísértésnek tegyen ki, teljesen összeégettem volna magam a csalóka fénynél, ha az szemem előtt csillogott volna... Nem így történt, én csak keserűséggel találkoztam ott, ahol az erős lelkek örömre találnak, hogy azután hűségből elszakadjanak tőle. Nem érdemem tehát, hogy nem szolgáltattam ki magam a teremtmények szeretetének, mert csak a Jó Isten nagy irgalma óvott meg attól! Beismerem, hogy Nélküle ugyanúgy lezuhantam volna, mint Mária Magdolna és Urunk Simon farizeushoz intézett mélységes szavai nagyon édesen visszhangzanak a lelkemben... Tudom: „akinek kevés bocsáttatik meg, kevéssé SZERET”, de azt is tudom, hogy Jézus nekem többet bocsátott meg, mint Szent Magdolnának, mert már előre megbocsátott, megakadályozva abban, hogy elessem. Ó, mennyire szeretném, ha meg tudnám magyarázni, amit érzek!... Íme egy példa, amely némileg ki fogja fejezni a gondolatomat. - Felteszem, hogy egy ügyes orvosnak a fia kőbe botlik az úton, elesik, s zuhanás közben kezét-lábát töri. Apja rögtön odamegy hozzá, szeretettel felemeli, minden művészetét latbavetve gyógyítja sebeit s a fiú tökéletesen meggyógyul; hamarosan már hálálkodik neki. Ennek a gyermeknek kétségtelenül van oka arra, hogy szeresse apját! De most valami mást tételezek fel. Az apa, tudva, hogy kő van a fia útjában, előresiet s észrevétlenül elviszi onnan. Ez a fiú, apja előrelátó gyengédségének a tárgya, nem TUDVA, hogy az milyen szerencsétlenségtől mentette meg, bizonyára nem fog hálálkodni neki és kevésbé fogja szeretni, mintha meggyógyította volna... de ha tudomást szerez róla, hogy micsoda veszélytől szabadult meg, vajon nem fogja-e sokkal jobban szeretni? Nos tehát, én vagyok ez a gyermek, egy olyan Atya előrelátó szeretetének a tárgya, aki nem az igazak, hanem a bűnösök megváltására küldte el Igéjét. Akarja, hogy szeressem, azért, mert megbocsátott nekem, nem sokat, hanem MINDENT. Nem várta meg, hogy nagyon szeressem, mint Mária Magdolna, hanem azt akarta, hogy TUDJAM, mennyire szeretett ő engem, kimondhatatlanul előrelátó szeretettel, avégből, hogy én most eszeveszetten szeressem őt!... Úgy hallottam, hogy nem volt még olyan tiszta lélek, aki tudna úgy szeretni, mint a bűnbánó, ó, mennyire szeretném meghazudtolni ezeket a szavakat!...

A koromhoz illő játékoknak nem tudtam átadni magam

2010-05-14T00:15:00.000-07:00

Ezek után a gyönyörűséges és felejthetetlen ünnepek után életem visszatért rendes kerékvágásába, vagyis folytatnom kellett intézeti életemet, amely oly keserves volt a számomra. Elsőáldozásom idején szerettem ezt az életmódot, velem egykorú gyerekek közt, akik mindnyájan el voltak telve jóakarattal, mert éppen úgy, mint én, elhatározták, hogy komolyan gyakorolják az erényeket, de most újra egészen más, szétszórt, szabályhoz alkalmazkodni nem akaró növendékekkel kerültem kapcsolatba s ez igen boldogtalanná tett. Vidám természetű voltam, de a koromhoz illő játékoknak nem tudtam átadni magam; tízpercek alatt gyakran támaszkodtam egy fának s szemlélődtem a pillanat fölött, komoly reflexióknak adva át magam! Kitaláltam egy játékot, amely kedvemre való volt, eltemettük a szegény kis madarakat, melyeket holtan találtunk a fák alatt; sok gyerek jött segíteni nekem, úgy hogy a temetőnk nagyon szép lett; kis tollasaink nagyságának megfelelő fákkal és virágokkal volt beültetve. Szerettem még mesélni, olyan történeteket, melyeket csak úgy rögtönözve, én találtam ki, ilyenkor körülrajzottak a társaim s néha nagylányok is csatlakoztak a hallgatóság csoportjához. Ugyanaz a történet több napig is tartott, mert kedvemet leltem abban, hogy egyre érdekesebbé és érdekesebbé tegyem, aszerint, hogy milyen hatást láttam tükröződni a társaim arcán, de tanítónőnk csakhamar megtiltotta, hogy szónoki mesterségemet folytassam, mert azt akarta, hogy diskurálás helyett inkább játsszunk és ugráljunk.

Könnyen megjegyeztem a tanult dolgok értelmét, de keservesen tanultam szóról-szóra, éppen ezért az első Szentáldozásom előtti évben csaknem naponta kértem engedélyt arra, hogy tízperc alatt katekizmust tanulhassak; erőfeszítésemet siker koronázta s mindig a legelső voltam. Ha véletlenül, egyetlen elfelejtett szó miatt, elveszítettem a rangomat, fájdalmam keserű könnyekben tört utat; Domin főtisztelendő úr azt sem tudta, hogy nyugtasson meg. Nagyon meg volt elégedve velem (nem akkor, amikor sírtam) és kis doktorának hívott Teréz nevem miatt. Egyszer az utánam következő tanuló nem tudta társának feltenni a katekizmusi kérdést. A főtisztelendő úr hiába kérdezte sorra az összes növendékeket, visszaérkezett hozzám s azt mondta, hogy most majd meglátja, megérdemlem-e első helyemet. Mélységes alázatomban csak erre vártam; nagy biztosan álltam fel s egyetlen hiba nélkül mondtam meg, amit kérdeztek, mindnyájuk nagy csodálkozására ... Buzgalmam a katekizmus terén első áldozásom után is, egészen az intézetből való távozásomig kitartott. Nagyon jól tanultam, csaknem mindig az első voltam, a legnagyobb sikereket a történelem és a fogalmazás terén arattam. Minden tanítónőm nagyon értelmes tanulónak tartott, nem így Nagybátyám, akinek a szemében kis tudatlan voltam, jó és szelíd, helyesen gondolkodó, de munkaképtelen és ügyetlen...

Nem meglepetés számomra az a vélemény, amelyet Nagybátyám és Nagynéném táplált s kétségkívül még ma is táplál rólam. Jóformán nem is beszéltem, oly félénk voltam; ha írtam, macskakaparásom, pallérozatlan helyesírásom nem hódíthatott... Kis kézimunkáim, a hímzések s egyebek jól sikerültek, az igaz, tetszettek is tanítónőimnek, de az a balkezesség és ügyetlenség, amellyel munkámat tartottam, igazolta a rólam kialakult kedvezőtlen véleményt. Kegyelemnek tartom ezt, a Jó Isten azt akarta, hogy szívem egyedül az Övé legyen, meghallgatta már imámat, „Keserűséggé változtatva a földi vigasztalásokat”. Erre annál is inkább szükségem volt, merthogy nem voltam érzékeden a dicséretekkel szemben. Gyakran dicsérték előttem mások intelligenciáját, de az enyémet soha, ebből azt következtettem, hogy én nem vagyok értelmes és ebbe bele is törődtem...

Nagy gonddal készültem a Szentlélek eljövetelére

2010-04-24T11:02:00.000-07:00

Kevéssel első Áldozásom után új lelkigyakorlatra mentem bérmálkozásom előkészületeként. Nagy gonddal készültem a Szentlélek eljövetelére, megfoghatatlan volt előttem, hogy lehetséges másként, mint odaadással fogadni a Szeretet szentségét. Rendes körülmények közt bérmálkozás előtt csak egy napos lelkigyakorlatot végeznek, de miután Püspök Atyánk nem tudott eljönni a kijelölt napon, magányunk - örömömre - két napig tartott. Tanítónőnk, hogy elszórakoztasson bennünket, felvitt a Mont Cassinre, itt én két kézzel szedtem Úrnapjára a nagy margarétát. Ó, milyen vidám volt a lelkem! Boldogan vártam a Szentlélek látogatását, mint az apostolok... Örültem annak a gondolatnak, hogy nemsokára tökéletesen kereszténnyé leszek s főleg annak, hogy örökre ott lesz a homlokomon a misztikus kereszt, melyet a szentséget kiszolgáltató Püspök rajzol rá... Végre elérkezett a boldog pillanat, a Szentlélek leszállásakor nem éreztem heves szélfúvást, inkább csak azt a könnyű szellőt, melynek a susogását Illés hallotta Hóreb hegyén... Ezen a napon megkaptam szenvedni-tudás erejét, mert lelkem mártíriumának nemsokára el kellett kezdődnie... Drága kis Léonie-m volt a bérmaanyám, úgy meg volt hatva, hogy nem tudta könnyeit visszafojtani, hullottak a szeméből az egész szertartás alatt. Velem együtt áldozott, mert az a boldogságom is megvolt, hogy egyesülhettem Jézussal ezen a szép napon.

A szenvedés vonzani kezdett

2010-04-14T02:13:00.000-07:00

Ennek a szép napnak az estéjén viszontláttam földi családomat; már reggel, mise után is megcsókoltam Papát és minden kedves rokonomat, de az igazi találkozás az volt, mikor Papa kézen fogva kis királynőjét, a Kármel felé vette útját... És láttam Pauline-omat, mint Jézus jegyesét, fehér fátylában, amely éppen olyan volt, mint az enyém, láttam rózsakoszorúját... Ó, az örömöm keserűség nélküli volt, reméltem, hogy hamarosan együtt leszek vele s együtt várjuk majd az Eget! Nem voltam érzéketlen az első Szentáldozásom estéjén rendezett családi ünnep iránt sem; a Királyomtól kapott szép óra nagy örömet szerzett, de csendes volt az örömem, semmi sem zavarta benső békémet. Mária magával vitt arra az éjszakára, amely ezt a szép napot követte, mert sötétség követi a legragyogóbb napokat is, egyedül csak az első, az egyetlen, az örök Mennyei Szentáldozásnak nem lesz naplementéje!...

Első Áldozásom másnapja is szép nap volt még, de édesbús volt a hangulata. Sem a Mária-vásárolta szép ruha, sem az ajándékok, melyeket kaptam, nem töltötték be a szívemet, csak Jézussal tudtam volna megelégedett lenni, vágytam a pillanat után, mikor másodszor is magamhoz vehetem. Körülbelül egy hónappal első áldozásom után gyónni mentem Áldozócsütörtökön és bátorkodtam Szentáldozásra engedélyt kérni. Dacára annak, hogy sok reményem nem volt hozzá, megengedte a főtisztelendő úr s boldogságomra ott térdelhettem a Szent Asztalnál Papa és Mária között; milyen édes emlékem maradt Jézus második látogatásáról!... Megint patakzottak a könnyeim, kimondhatatlanul édesen; szüntelenül ismételtem magamban Szent Pálnak ezeket a szavait: „Már nem én élek, hanem Jézus él bennem!...” Ettől fogva egyre nagyobb és nagyobb lett a vágyam, hogy a Jó Istent magamba fogadjam, s megkaptam rá az engedélyt, hogy minden nagy ünnepen megtehessem. Ezeknek a boldog napoknak az előestéjén Mária a térdére szokott ültetni s úgy készített elő, mint ahogy első szentáldozásomra tette; emlékszem, hogy egyszer a szenvedésről beszélt, mondván, hogy én valószínűleg nem fogok ezen az úton járni, hanem a Jó Isten mindig vinni fog engem, mint a gyermeket...

Áldozásom másnapján eszembe jutottak Mária szavai; éreztem, ahogy megszületett a szívemben a szenvedés nagy vágya s ugyanakkor egy benső bizonyossága annak, hogy Jézus sok keresztet tartogat a számomra. Oly nagy vigasztalások árasztottak el, hogy bennük látom életem egyik legnagyobb kegyelmét. A szenvedés vonzani kezdett, bűvös erővel ragadott meg, anélkül, hogy jól ismertem volna. Eddig úgy szenvedtem, hogy nem szerettem a szenvedést, mostantól fogva igazi szeretetet éreztem iránta. Azt a vágyat is éreztem, hogy egyedül a Jó Istent szeressem, egyedül Benne találjak örömet. Szentáldozásaim alatt gyakran ismételgettem Krisztus Követésének ezeket a szavait: „Ó Jézus! Kimondhatatlan édesség, változtass nekem keserűséggé minden földi vigasztalást!!! Ez az ima erőfeszítés nélkül röppent el az ajkamról, kényszer nélkül, úgy éreztem, hogy nem a saját akaratomból mondom újra meg újra, hanem mint egy gyermek, aki ismétli azokat a szavakat, melyeket a barátja sugallt neki... Majd el fogom mondani, drága Anyám, hogyan teljesítette Jézus vágyamat, hogy volt mindig egyesegyedül Ő kimondhatatlan édességem; ha most rögtön beszélnék róla, kénytelen lennék előre venni az eseményeket fiatal lányságom idejéből, viszont gyermek-életem sok részletéről kell még számot adnom Önnek.

Ó, milyen édes volt a lelkemnek Jézus első csókja!

2010-04-10T23:24:00.000-07:00

Végre elérkezett „a napok szépséges napja”, milyen elmondhatatlan emlékeket hagytak a lelkemben ennek az Égi napnak a legkisebb részletei is!... A vidám hajnali ébresztő, a tanítónők és a nagy növendéktársak tiszteletteljes és gyengéd csókjai... A nagy szoba, amely mintha hópelyhekkel lett volna tele; ezekbe a hópelyhekbe öltöztek sorra egymásután a gyerekek... És főképpen a bevonulás a kápolnába s a szép himnusz reggeli hangjai: „Szent oltár, körötted Angyalok!...” De nem akarok részletekbe bocsátkozni, vannak dolgok, amelyeknek elszáll az illata, ha levegő éri őket, vannak a léleknek olyan gondolatai, melyeket nem lehet földi nyelvre lefordítani anélkül, hogy el ne veszítenék benső és Égi értelmüket; olyanok, mint „A győztesnek adott fehér kő, amelyre egy olyan név van írva, amit senki sem ISMER, csak AZ, aki kapja”. Ó, milyen édes volt a lelkemnek Jézus első csókja!...

Ez a szeretet csókja volt, éreztem, hogy szeretnek s én is ezt mondtam: „Szeretlek, neked adom magam mindörökre”. Nem voltak kérések, küzdelmek, áldozatok, Jézus és a szegény kis Teréz már régóta nézték és értették egymást... Ezen a napon pedig nem volt tekintet, csak eggyé olvadás, nem ketten voltak már, Teréz eltűnt, mint ahogy a vízcsepp elvész az óceánban. Jézus maradt meg egyedül, az úr, a Király. Vajon nem azt kérte-e tőle Teréz, hogy vegye el a szabadságát mert szabadsága félelemmel tölti el, oly gyengének, oly törékenynek érezte magát, hogy mindörökre egyesülni akart az Isteni Erővel!... Öröme túlságosan nagy, túlságosan mély volt ahhoz, hogy magába tudja zárni, szemét édes könnyek töltötték el, társainak nagy csodálkozására, akik később ezt beszélték egymás közt: „De hát miért sírt? Talán megzavarta valami? - Dehogy, inkább csak azért, mert nem volt mellette az Édesanyja, vagy a Nővére, akit annyira szeret és aki kármelita.” Nem értették, hogy ha a Menny egész boldogsága rászakad egy szívre, a száműzött szív nem tudja azt könnyek nélkül elviselni... Ó, nem! Mama távolléte nem okozott fájdalmat első áldozásom napján: nem volt-e a lelkemben ott a Mennyország s Mama nem volt-e már régóta a Mennyországban? Így tehát Jézust befogadva, befogadtam drága Anyámat is, ő pedig megáldott, örvendezve boldogságom felett... Nem sírtam Pauline távolléte miatt, kétségtelenül boldog lettem volna, ha magam mellett látom, de elfogadtam már régóta, hogy meg kell hoznom ezt az áldozatot; ezen a napon csak öröm töltötte el a szívemet s egy voltam vele, mert odaadta magát, visszavonhatatlanul, Annak, aki odaadta magát, oly nagyon szerető szívvel, énnekem!

Délután én mondtam el fennhangon az imát, mellyel a Szent Szűznek ajánlottuk fel magunkat; helyénvaló volt, hogy én beszéljek társaim nevében is Égi Édesanyámhoz, aki oly fiatal voltam, mikor földi Édesanyámat elvesztettem... Teljes szívemből beszéltem hozzá, neki ajánlottam fel magam, mint a gyermek, aki Anyja karjába veti magát s kéri, hogy vigyázzon rá. Úgy érzem, a Szent Szűznek rá kellett néznie apró virágjára s mosolyognia kellett rá, vajon nem ő gyógyította meg látható mosolyával?... Vajon nem ő tette apró virágjának a kelyhébe Jézusát, a Mezők Virágát, a völgy Liliomát?...

Első háromnapos lelkigyakorlatom

2010-03-27T23:17:00.000-07:00

Az előkészület három hónapja gyorsan eltelt, hamarosan lelkigyakorlatra kellett mennem, ehhez nagy bentlakóvá kellett válnom, olyanná, aki bent alszik az Apátságban. El nem tudom mondani, milyen édes ennek a lelkigyakorlatnak az emléke, valóban, ha sokat szenvedtem is az intézetben, bőségesen kárpótolt ennek a Jézus-várásban eltöltött néhány napnak a kifejezhetetlen boldogsága ... Az hiszem, hogy ezt az örömet csak szerzetesi közösségekben lehet megízlelni. Miután kevés a gyermek, könnyű dolog mindegyikkel külön foglalkozni, s valóban, tanítónőink most elhalmoztak anyai gondoskodásukkal. Velem még többet foglalkoztak, mint másokkal, a vezető tanítónő minden este odajött az ágyamhoz kis lámpásával, hogy megcsókoljon s nagy szeretetet tanásított irányomban. Egyik este, meghatva jóságától, azt mondtam neki, hogy súgok egy titkot és titokzatosan kihúzva párnám alól az én becses kis könyvemet, örömtől csillogó szemekkel megmutogattam neki... Reggel illendőnek találtam, hogy minden növendék felkel az ébresztőre, s hogy én is úgy tegyek, mint ők, de nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egyedül öltözzem. Nem volt itt Mária, hogy megfésüljön, így hát oda kellett mennem az öltöző felügyelőnőjéhez, hogy nagy félénken átnyújtsam neki a fésűmet, ő pedig nevetett azon, hogy egy tizenegy éves nagylány nem tudja rendbehozni magát; azért mégis csak megfésült, de nem olyan finoman, mint Mária s én mégsem mertem kiabálni, ami nap mint nap megesett a keresztmamám finom keze alatt... Lelkigyakorlatom alatt tapasztalhattam, hogy olyan gonddal ápolt, dédelgetett gyermek vagyok, amilyen kevés van a földön, különösen az anyátlanok között... Mária és Léonie naponta látogatott Papával együtt, aki édességekkel halmozott el, így nem is szenvedtem attól, hogy messze vagyok a családtól és semmi sem homályosította el lelkigyakorlatom szép Egét.

Figyelmesen hallgattam Donin tisztelendő úr tanításait, még jegyzeteket is készítettem; ami gondolataimat illeti, azokból egyet sem írtam fel, mondván, hogy jól fogok emlékezni rájuk, ez igaz is lett... Nagy boldogság volt részemre, hogy minden officiumra elmehettem a kedvesnővérekkel együtt; társaim közt egy nagy Feszülettel keltettem feltűnést, ezt Léonie adta s úgy tettem az övembe, mint ahogy a misszionáriusok szokták. A Feszület tetszett a kedvesnővéreknek, azt hitték, azért hordom, mert kármelita nővéremet akarom utánozni... Ó, valóban feléje szálltak a gondolataim, tudtam, hogy az én Pauline-om is lelkigyakorlaton van, akárcsak én, nem azért, hogy Jézus adhassa magát neki, hanem, hogy ő adhassa magát Jézusnak, így ez a várakozásban eltöltött magány kétszeresen drága volt nekem...

Emlékszem, hogy egy reggelen a betegszobába küldtek, mert nagyon köhögtem (betegségem óta a tanítónőim nagyon vigyáztak rám, egy kis fejfájás miatt, vagy ha a szokottnál sápadtabbnak láttak, már küldtek levegőre vagy a betegszobába pihenni). Egyszer csak drága Céline-em jön be hozzám, engedélyt kapott rá, hogy a lelkigyakorlat dacára is meglátogasson s egy képet adjon át, mely nagy örömet okozott s ez „Az Isteni Fogoly kis virága” volt. Ó, milyen édes dolog volt, hogy Céline kezéből kaptam ezt az emléket! . . . Mennyi, de mennyi szerető gondolatot ébresztett bennem!...

A nagy nap előestéjén megkaptam másodszor a feloldozást, életgyónásom nagy békét hagyott a lelkemben s a Jó Isten nem engedte, hogy akár a legcsekélyebb felhő is megzavarja azt. Délután bocsánatot kértem a családból mindenkitől, aki csak eljött hozzám, de csak könnyeimmel tudtam beszélni, túlságosan meg voltam hatva... Pauline nem volt itt, de éreztem, hogy lélekben mellettem van, Máriával szép képet küldött nekem, amelyet egyre csak csodáltam s mindenkivel csodáltattam! . . . Írtam a jó Pichon Atyának s imáiba ajánlottam magam, megvallva neki azt is, hogy hamarosan kármelita leszek s akkor majd igazgatóm lesz. (Valóban így történt négy év múlva, hiszen a Kármelen tártam ki előtte a lelkemet...) Mária levelet hozott tőle, valóban, túl boldog voltam! Egyszerre jött minden boldogság. A levélben ez a mondat szerezte számomra a legnagyobb örömet: „Holnap magáért és Pauline-jáért mutatom be a szentmisét!” Máj. 8-án Pauline és Teréz még jobban eggyé vált, mert Jézus forrasztotta őket egybe Kegyelmeinek az áradatával...

A jó Isten a rejtekben már tanított engem

2010-03-17T02:39:00.000-07:00

Azt mondhatnám, hogy alenconi tartózkodásom alatt tettem meg első lépésemet a világba. Minden csupa öröm és boldogság volt körülöttem, ünnepeltek, kényeztettek, csodáltak, egyszóval: az életem tizenöt napig virággal volt behintve... Bevallom, bűbájos volt ez az élet a számomra. Méltán mondja a Bölcsek könyve: „Mennyire elcsábítja a világ hiúságainak a varázslata még a rossztól eltávolodott lelket is.” (Bölcs 4,12) Tíz éves korban könnyen elkáprázik a szív, éppen azért nagy kegyelemnek tartom, hogy nem maradtunk Alenconban; ottani barátaink túlságosan világiasak voltak, túlságosan egybe tudták kapcsolni a jó Isten szolgálatával a földi örömöket. Nem gondoltak eléggé a halálra, a halál azonban jött; s egy egész csomó olyan emberhez látogatott el, akiket én fiatalnak, gazdagnak, boldognak ismertem!!! Szeretek gondolatban visszalátogatni azokra a varázslatos helyekre, ahol éltek, hogy megkérdezzem magamtól: hol vannak hát, mit használnak most nekik a kastélyok és a parkok, ahol láttam őket, amint az élet kellemes oldalait élvezik... S látom, hogy minden csak hiúság és búbánat a Nap alatt... (vö. Préd 2,11) hogy az egyetlen jó: szeretni Istent teljes szívünkből s szegénynek lenni lélekben itt a földön.

Talán meg akarta Jézus mutatni a világot nekem első látogatása előtt, hogy még szabadabban válasszam azt az utat, melynek követését meg kellett ígérnem neki. Első Szentáldozásom korszaka felhőtlen emlékként vésődött a szívembe, úgy érzem, nem tudtam volna felkészültebb lenni, mint amilyen voltam s azonkívül lelki gyötrelmeim csaknem egy év óta békében hagytak. Jézus a legtökéletesebb örömöt akarta megízleltetni velem, ami a könnyek völgyében csak lehetséges...

Emlékszik-e, drága Anyám, arra az elragadó kis könyvre, melyet három hónappal első Áldozásom előtt állított össze a számomra? Ez volt a segítségemre abban, hogy átgondoltan és gyorsan készítsem elő a szívemet, mert ha régóta készítettem is, most új lendületet kellett kapnia, friss virágokkal betelnie, hogy Jézus örömmel tudjon benne megpihenni... Minden nap nagyszámú erénygyakorlatot végeztem, melyekből mind virág lett s még nagyobb számban voltak jó feltételeim, melyeket Ön minden napra beleírt a kis könyvembe s a szeretetnek ezek a cselekedetei voltak a virágbimbók...

Minden héten írt nekem egy szép kis levelet, amely mély gondolatokkal töltötte el a lelkemet és segítségemre volt az erény gyakorlásában; vigasztalás volt ez az ön szegény kislánya számára, ki oly nagy áldozatot hozott, mikor elfogadta, hogy nem ön készíti elő, térdére ültetve esténként, mint drága Céline-jével tette... Számomra Mária helyettesítette Pauline-t, az ő térdére ültem s mohón hallgattam, amit csak mondott, úgy érzem, hogy oly nagy, oly nemes szíve az enyém lett egészen. - Mint ahogy kiváló harcosok tanítják gyermekeiknek a fegyverforgatás mesterségét, úgy beszélt ő nekem az élet harcairól, a pálmáról, amit a győztesek kapnak... Beszélt még nekem Mária arról, hogy milyen könnyen gyűjthetünk nap mint nap halhatatlan értékeket, s milyen szerencsétlenség, ha úgy megyünk el ezek mellett, hogy nem veszünk magunknak fáradságot s nem nyújtjuk ki a kezünket értük, azután elmondta, hogyan lehet szentté lenni a kis dolgokban való hűség által; nekem adta a „Lemondásról”[1] című kis lapot, amelyen gyönyörűséggel elmélkedtem...

Ó, milyen ékesszóló volt az én drága keresztmamám! Szerettem volna, ha nemcsak egyedül én hallom mély tanításait, annyira meg voltam hatva, hogy naivul azt gondoltam: a legnagyobb bűnösök is ugyanúgy meg lennének hatva, mint én s hátat fordítva veszendő gazdagságuknak, ezután már csak az Égieket akarnák megszerezni... Ebben az időben még senki sem tanított elmélkedésre, pedig nagyon vágytam volna rá, de miután Mária elégségesnek találta imáimat, csak azokat mondatta el velem. Egyszer apátságbeli tanítónőim egyike kérdezte, hogy mit csinálok szabad napjaimon, ha egyedül vagyok. Azt feleltem, hogy az ágyam mögé megyek, ahol van egy hézag, melyet könnyen elfüggönyözhetek és ott „gondolkodom”. - De mire gondol? kérdezte. - A jó Istenre gondolok, az életre ... az ÖRÖKKÉVALÓSÁGRA, egyszóval: gondolkodom!... A jó apáca sokat nevetett rajtam, később is szeretett emlékeztetni arra az időre, mikor gondolkoztam, kérdezve, hogy gondolkodom-e még... Most értem meg, hogy elmélkedtem, anélkül, hogy tudtam volna s hogy a jó Isten a rejtekben már tanított engem.

____________________________________

[1] Pichon Atya munkája.

A Szent Szűz elragadó mosolya...

2010-03-07T22:14:00.000-08:00

Betegségem alatt a legnagyobb vigasztalásom az volt, ha levelet kaptam Pauline-tól. Elolvastam újra meg újra, míg csak kívülről nem tudtam... Drága anyám, ön egyszer egy homokórát küldött nekem, s az egyik babámat kármelitának öltöztette, örömöm kimondhatatlan volt... Nagybátyámnak ez nem tetszett, azt mondta; ne juttassák eszembe a Kármelt, inkább verjék ki a fejemből. Én ellenben úgy éreztem: az a remény tartja bennem a lelket, hogy egyszer kármelita leszek. Az volt az örömöm, ha Pauline-nak dolgozhattam, kis kartonpapír-munkákat készítettem a számára s legfőbb foglalatosságom az volt, hogy margarétából és nefelejcsből koszorút fontam a Szent Szűznek; május szép hónapjában voltunk, az egész természet virágjában pompázott és csak úgy árasztotta a vidámságot, egyedül az „apró virág” volt lankadt s úgy látszott, hogy el is hervad, örökre... De azért volt mellette Nap is, s ez a Nap a Szent Szűz Csodás Szobra volt, amely kétszer beszélt Mamához és az apró virág sokszor, igen sokszor fordította kelyhét az áldott Égitest felé... Láttam egyszer, amint Papa benyitott Mária szobájába, ahol feküdtem, néhány aranyat adott át neki, nagyon szomorúan, s azt mondta, írjon Párizsba s mondasson miséket a Győzelmes Nagyboldogasszony tiszteletére, hogy ez meggyógyítsa az ő szegény kis lányát. Ó, hogy meghatott az én drága Királyom Hite és Szeretete! Olyan jó lett volna, ha azt mondhattam volna neki, hogy meggyógyultam, de már éppen elég csalódást okoztam, a vágyaim nem tehettek csodát, a gyógyulásomhoz kellett a csoda... Csoda kellett s a Győzelmek Nagyboldogasszonya vitte azt végbe. Egy Vasárnapon (a szentmise-kilenced alatt)[1] Mária kiment a kertbe s Léonie-ra hagyott, aki olvasott az ablak mellett; néhány perc múlva hívogatni kezdtem, csaknem egészen halkan: „Mama... Mama”. Léonie, miután hozzá volt szokva ahhoz, hogy minduntalan ezt a szólongatást hallja, nem vetett rám ügyet. Egy idő múlva már hangosan hívtam s végre visszajött Mária; tisztán láttam, hogy bejött, de nem tudtam mondani, hogy megismerem és továbbra is, egyre hangosabban hívtam: „Mama...” Nagyon szenvedtem ebben az erőltetett és megmagyarázhatatlan küzdelemben és Mária talán még jobban szenvedett, mint én; miután hiába erőlködött, hogy bizonyítsa: itt van mellettem, Léonie-val és Céline-nel térdreesett az ágyam előtt, majd a Szent Szűz felé fordulva, a gyermeke életéért könyörgő Anya forró imájával elnyerte azt, amire vágyott...

S mert nem talált semmilyen segítséget a földön, a szegény kis Teréz is Égi Édesanyja felé fordult, s tiszta szívéből imádkozott, hogy könyörüljön meg rajta végre... A Szent Szüzet hirtelen szépnek láttam, olyan szépnek, amilyen szépet életemben nem láttam még, arcáról jóság és kimondhatatlan gyöngédség sugárzott, de az, ami a lelkem mélyére hatolt, a „Szent Szűz elragadó mosolya” volt. S ekkor minden fájdalmam elcsitult, szememből két nagy könnycsepp fakadt s gördült le az arcomon csendesen, de ezek a legtisztább öröm könnyei voltak... Ó, gondoltam, a Szent Szűz rámmosolygott, milyen boldog vagyok... de soha nem fogom elmondani, senkinek, mert akkor szétfoszlik a boldogságom. Önkéntelenül lefelé pillantottam s megláttam Máriát, aki szeretettel nézett rám; látszott, hogy meg van hatva, s hogy észrevette: kegyelmet kaptam a Szent Szűztől... Ó, igazán neki, az ő megindító imáinak köszönhettem az Égi Királynő mosolyát... Mikor látta, hogy nem veszem le a szememet a Szent Szűzről, ezt gondolta magában: „Teréz meggyógyult!” Igen, az apró virág új életre kelt, az a ragyogó Napsugár, amely felmelegítette, nem hagyott fel jótéteményeivel; nem egyszerre cselekedett, hanem lassan és szelíden, úgy növelte és erősítette őt, hogy öt év múlva nyílt ki a Kármel termékeny hegyén.

__________________________________________

[1] Pünkösd vasárnapján, 1885. máj. 13-án.

A gonosz lélek külsőleg hatalmat kapott felettem

2010-03-07T07:18:00.000-08:00

Nem meglepő, hogy féltem: betegnek látszom, és igazában nem vagyok az, mert olyan dolgokat mondtam és tettem, amilyeneket nem gondoltam; csaknem mindig úgy látszott, mintha delíriumban lennék, értelmetlen szavakat mondva, de bizonyos vagyok abban, hogy eszem használatától egy pillanatra sem voltam megfosztva. Gyakran látszottam ájultnak, teljesen mozdulatlan voltam; ilyenkor tehették volna velem, amit akartak, akár meg is ölhettek volna, és mégis mindent hallottam amit körülöttem mondtak, még emlékszem is mindenre...

Egyszer megtörtént velem, hogy sokáig nem tudtam kinyitni a szemem, s mikor egyedül voltam, egy pillanatra kinyitottam...

Azt hiszem, hogy a gonosz lélek külsőleg hatalmat kapott felettem, de lelkemhez vagy szellememhez nem tudott közel férkőzni, legfeljebb annyiban, hogy igen nagy félelmet sugallt bizonyos dolgokkal, például azokkal az igen egyszerű gyógyszerekkel szemben, melyeket azután hiába akartak nekem beadni. De ha a jó Isten meg is engedte a gonosz léleknek, hogy közel férkőzzék hozzám, küldött számomra látható angyalokat is... Mária mindig az ágyam mellett volt, egy édesanya gyöngédségével gondozott és vigasztalt, soha nem lehetett rajta a legkisebb bosszúságot sem észrevenni, pedig sokat bajlódott velem, mert nem tűrtem, hogy elmenjen mellőlem. Azonban mégis asztalhoz kellett ülnie Papával, én meg egész távolléte alatt szüntelenül hívtam. A rám vigyázó Victoire néha kénytelen volt elmenni drága „Mamámért”, ahogy én hívtam... Ha Mária el akart menni hazulról, úgy kellett tennie, mintha misére menne, vagy Pauline-t látogatná meg, ilyenkor egy szót sem szóltam...

Nagybátyám és Nagynéném is igen jók voltak hozzám; drága kis Nagynéném naponta látogatott s ezerféle édességet hozott. Mások is látogattak, családunk barátai, én azonban könyörögtem Máriának, mondja meg nekik, hogy nekem nem kell látogató, nem látom szívesen ,,az ágyam körül az embereket, akik olyan SORBAN ülnek ott, mint a HAGYMAFEJEK s úgy néznek engem, mint valami érdekes állatot”. Az egyetlen látogatás, amelynek örültem, a Nagybátyámé és a Nagynénémé volt.

Ki se tudnám mondani, hogy ezen betegségem óta mekkorát nőtt irántuk érzett szeretetem, megértettem, jobban, mint valaha, hogy ők nem akármilyen rokonok voltak számunkra. Ó, Apácskának nagyon is igaza volt, hogy gyakran mondogatta nekünk azt, amit most leírtam. Később tapasztalhatta is, hogy nem tévedett[1] s most bizonyára védelmezi és megáldja azokat, akik odaadó gondoskodásukkal úgy elhalmozták őt. Én még száműzött vagyok s nem tudom kimutatni a hálámat, csak egyetlen eszközöm van arra, hogy szívemen könnyítsek: imádkozni rokonaimért, akiket szeretek, akik oly jók voltak s még most is oly jók hozzám!

Léonie is nagyon-nagyon jó volt hozzám, legjobb igyekezete szerint próbált szórakoztatni, én viszont néha keserűséget okoztam neki azzal, hogy láthatta: Máriát nem tudja pótolni mellettem.

És az én drága Céline-em, mit meg nem tett az ő Terézéért!... Vasárnap, ahelyett, hogy sétálni ment volna, órákra bezárta magát egy szegény kis lánnyal, aki hasonló volt egy idiótához; igazán szeretet kellett hozzá, hogy ne meneküljön tőlem... Ó, drága Nővérkéim, mennyit szenvedtetek miattam!... Senki nem okozott nektek annyi fájdalmat, mint én és senki nem kapott tőletek annyi szeretetet, mint amennyit ti pazaroltatok rám... Szerencsére lesz nekem Egem, hogy megbosszuljam magam, nagyon gazdag az én Jegyesem s én meríthetek majd szeretetének kincseiből, hogy százszorosan adjam vissza azt, amit miattam szenvedtetek...

Betegség támadott meg

2010-02-24T23:32:00.000-08:00

Október 2-ára volt kitűzve visszatérésem az Apátságba, hiszen járnom kellett oda, minden szomorúságom mellett is. Délután Nagynéném értünk jött, hogy elvigyen minket a Kármelbe s láttam drága Pauline-omat a rácsok mögött... Ó, mit szenvedtem én ebben a kármeli társalgóban! Miután a lelkem történetét írom, mindent el kell mondanom drága Anyámnak s bevallom, hogy azok a szenvedések, amelyek belépését megelőzték, semmiségek voltak az elkövetkezőkhöz képest... Minden Csütörtökön együtt ment a Kármelbe a család s nekem, aki ahhoz voltam szokva, hogy együttléteinkben összeforrjak Pauline-nal, nagy nehezen jutott két vagy három perc a látogatás végén, melyet természetesen sírással töltöttem s megtépett szívvel mentem el onnan... Nem értettem meg, hogy Nagynéném iránti figyelemből beszél elsősorban Jeanne-hoz és Máriához, ahelyett, hogy kisleányaihoz szólna... nem értettem s ezt mondtam a szívem mélyén: „Elvesztettem Pauline-t!!!” Meglepő, hogy szellemileg mekkorát fejlődtem ennek a szenvedésnek a súlya alatt, olyannyira, hogy csakhamar leestem a lábamról.

Az a betegség, amely megtámadott, egészen bizonyosan a gonosz lélektől származott, aki az ön Kármelbe-lépése felett dühöngve, rajtam akarta kitölteni a bosszúját a kár miatt, amit családunk fog majd a jövőben okozni neki, de nem tudta, hogy az Ég édes Királynője virraszt a törékeny kis virág felett, mosolyog rá trónja magasából, készen áll arra, hogy végét vesse a viharnak abban a pillanatban, melyben az ő virága menthetetlenül összetört volna...

Az esztendő vége felé szakadatlanul fájt a fejem, de alig szenvedtem, tudtam tanulmányaimat folytatni és senki sem nyugtalankodott miattam; ez 1883 Húsvétjáig tartott. Ekkor Papa Párizsba utazott Máriával és Léonie-val; Nagynéném magához vett Céline-nel együtt. Egyik estén Nagybátyám elvitt magával s Mamáról beszélt, régi emlékeiről, oly jósággal, amely mélyen meghatott és könnyekre fakasztott; ekkor azt mondta, hogy túlságosan érzékeny vagyok, sok vidámságra volna szükségem s nagynénémmel együtt elhatározta, hogy a Húsvéti vakációban majd gondoskodik szórakoztatásunkról. Ezen az estén a katolikus körbe kellett volna mennünk, de látva, hogy nagyon fáradt vagyok, Nagynéném lefektetett; ahogy vetkőztem, valami különös reszketés fogott el, Nagynéném azt hitte, hogy fázom. Takarókba burkolt, meleg palackokat tett mellém, de semmi sem tudta lecsillapítani nyughatatlanságomat, amely csaknem egész éjszaka tartott. Mikor Nagybátyám unokatestvéreimmel és Céline-nel hazajött a katolikus körből, igen meg volt lepve, hogy ilyen állapotban talál, melyet nagyon súlyosnak ítélt, de nem szót róla, nehogy Nagynénémet megijessze. Másnap elment Notta doktorért[1] , akinek ugyanaz volt a véleménye, mint Nagybátyámnak, hogy állapotom nagyon súlyos s hogy ilyen fiatal gyerek soha nem kapta még meg ezt a betegséget. Mindenki meg volt döbbenve, Nagynéném kénytelen volt magánál tartani s valóban anyai gondossággal ápolt. Mikor Papa megjött Párizsból nagylány-nővéreimmel, Aimée[2] olyan bánatos arccal fogadta őket, hogy Mária azt hitte, meghaltam... De ez a betegség nem arra szolgált, hogy meghaljak, sokkal inkább, mint Lázáré is, Isten dicsőségére... Valóban arra szolgált az én szegény kis Apám csodálatos Istenre-hagyatkozása folytán, aki azt hitte, hogy ,,kislánya vagy megörül, vagy meghal”. Arra szolgált Mária Istenre-hagyatkozása folytán is!... Ó, mit szenvedett miattam... milyen hálás vagyok neki gondoskodásáért, melyet annyi önzetlenséggel pazarolt reám... a szíve diktálta, hogy mire van szükségem, s valóban, az Anyai szív nagyobb tudós, mint az orvos szíve, mert ki tudja találni, hogy mit követel meg gyermekének a betegsége...

Szegény Máriának át kellett költöznie Nagybátyámhoz: akkor engem a Cserjésbe átszállítani lehetetlenség volt. Pauline beöltözésének időpontja pedig közeledett; vigyáztak, hogy előttem ne beszéljenek róla, tudva, mennyire fáj, hogy nem mehetek el, én azonban gyakran beszéltem róla s mondogattam: elég jól leszek ahhoz, hogy drága Pauline-omat meglátogathassam. A Jó Isten valóban nem akarta megtagadni tőlem ezt a vigasztalást, vagy méginkább: az ő drága Jegyesét akarta megvigasztalni, aki annyit szenvedett kislánya betegsége miatt. Észrevettem, hogy Jézus nem akarja megpróbálni gyermekeit eljegyzésük napján, ennek az ünnepnek felhőtlennek kell lennie, ízelítőnek a Paradicsom boldogságából; ugye, hogy már öt ízben megmutatta ezt? És így átölelhettem drága Anyámat, ölébe ülhettem, simogathattam, kifogyhatatlanul... Láthattam, hogy fehér Menyasszonyi díszében milyen elragadó... Ó, szép volt ez a nap, amely megszakította sötét megpróbáltatásomat, de el is telt gyorsan... Rövidesen fel kellett szállni a kocsira, ami elvitt, messze Pauline-tól... messze drága Kármelemtől. A Cserjésbe érve, lefektettek, akaratom ellenére; bizonygattam, hogy tökéletesen meggyógyultam s nincs már ápolásra szükségem. Sajnos, megpróbáltatásomnak még csak az elején voltam!... Másnap visszaestem, ugyanoda, ahol voltam. s betegségem oly súlyossá vált, hogy emberi számítás szerint nem gyógyulhattam volna meg ... Nem is tudom, hogy írjak le egy ilyen különös betegséget, most már meg vagyok győződve róla, hogy a gonosz lélek munkája volt, de gyógyulásom után sokáig hittem úgy, hogy szántszándékkal voltam beteg, ami lelkem számára valóságos mártíromság volt...

Megmondtam ezt Máriának, aki szokott jóságával, tőle telhetően megnyugtatott, meg is gyóntam, s akkor meg gyóntatóatyám igyekezett biztosítani arról, hogy azon a ponton, ahol én voltam, lehetetlenség betegséget színlelni. A jó Isten, bizonyára azért, hogy megtisztítson, s főleg, hogy megalázzon, meghagyta számomra ezt a belső mártíromságot, egészen a Kármelbe való belépésemig, ahol azután lelkünk Atyja[3] úgyszólván egyetlen kézmozdulattal elseperte minden kétségemet és azóta tökéletesen nyugodt vagyok.

___________________________

[1] Sebész, akit Martinné is felkeresett rákos panaszaival 1876-ban.

[2] Aimée Roger, a Guérin család szakácsnője.

[3] Almire Pichon jezsuita atyáról van itt szó (1843-1919), aki korának híres lelkigyakorlatos prédikátora volt s a szentség hírében halt meg. Mint tanú szerepelt Teréz boldoggá avatásakor.

Elveszítettem második Anyámat!...

2010-02-18T23:39:00.000-08:00

Most azonban arról a fájdalmas próbatételről kell beszélnem, amely akkor törte meg a kis Teréz szívét, mikor Jézus elragadta tőle drága mamáját, oly gyöngéden szeretett Pauline-ját...

Egyszer azt mondtam Pauline-nak, hogy szeretnék remete lenni, elmenni vele valami távoli pusztaságba, és ő azt felelte, hogy az én vágyam az övé is, és várni fog, míg én elég nagy leszek ahhoz, hogy elinduljunk. Kétségtelen, hogy nem mondta ezt komolyan, de a kis Teréz komolyan vette; mekkora volt a fájdalma, mikor egyszer csak hallja, hogy Pauline Máriával közeli Kármelba-lépéséről beszél... Nem tudtam, hogy mi a Kármel, de megértettem: Pauline itt fog hagyni, hogy zárdába lépjen, megértettem, hogy nem fog várni rám s hogy elvesztem második Anyámat!...Ó, hogy tudnám szívem gyötrelmét kimondani?... Egy pillanat alatt átértettem, hogy mi az élet, eddig nem láttam, hogy ennyire szomorú, de most teljes realitásában mutatkozott meg előttem; láttam, hogy egyetlen szenvedés és egyetlen, szakadatlan elválás az egész... Csak úgy omlottak keserű könnyeim, mert nem értettem még az áldozat örömét, gyenge, olyan gyenge voltam, hogy nagy kegyelemnek tartom, hogy egyáltalán el tudtam viselni egy olyan megpróbáltatást, amely láthatóan meghaladta az erőimet!... Ha én csak lassacskán tudtam volna meg, hogy drága Pauline-om elmegy, talán nem szenvedtem volna ennyire, de az, hogy rajtaütésszerűen jutott tudomásomra, olyan volt, mintha kard járta volna át a szívemet...

Mindig emlékezni fogok rá, drága Anyám, hogy micsoda gyöngédséggel vigasztalt engem... Azután elmagyarázta a Kármel életét, amely, úgy láttam, nagyon-nagyon szép! Mikor gondolatban újra végigmentem azon, amit nekem elmondott, éreztem, hogy a Kármel az a pusztaság, ahol a Jó Isten akarata szerint nekem is el kell rejtőznöm ... Akkora erővel éreztem, hogy a legkisebb kétség sem volt a szívemben: ez nem gyermekálom, melyet magával ragadó hatás kelt, hanem egy Isteni hívás bizonyossága; a Kármelbe akartam menni, nem Pauline-ért, hanem Jézusért egymagáért... Sok gondolatom volt, ezeket szavakkal visszaadni nem lehet, de nagy békét hagytak hátra a lelkemben.

Másnap elmondtam titkomat Pauline-nak, aki vágyamban az Ég akaratát látva azt mondta, hogy nemsokára elmegyek vele a Kármelbe a Perjelnő Anyához s hogy el kellene mondanom neki mindazt, amit a Jó Isten éreznem adott... Egy Vasárnapot választottunk ki erre az ünnepélyes látogatásra; nagy zavarba jöttem, mikor megtudtam, hogy G. Máriának[1] velem kell maradnia, miután elég kicsi még ahhoz, hogy láthassa a kármelitákat. Módot kellett azonban találnom arra, hogy egyedül maradjak, s ez jutott eszembe: azt mondtam Máriának, hogy miután abban a kiváltságban lesz részünk, hogy a Perjelnő Anyát láthatjuk, nagyon kedvesnek és udvariasnak kell lennünk, ezért el kell neki mondanunk még a titkainkat is, tehát menjünk ki egymás után egy-egy pillanatra s hagyjuk egyedül a másikat. Mária hitelt adott a szavamnak s dacára annak, hogy egy csepp kedve sem volt nemlétező titkainak a bevallásához, egyedül maradtunk, egyikünk a másik után, Anyánk mellett.[2] Mikor Gonzagáról nevezett Mária anya végighallgatta nagy vallomásomat, hitt a hivatásomban, de azt mondta, hogy 9 évesen nem vesznek fel újoncnak s hogy meg kell várni, amíg 16 éves leszek... Belenyugodtam, annak ellenére, hogy nagyon vágytam rá, hogy mielőbb belépjek s hogy első Áldozásom Pauline beöltözése napján legyen... Ezen a napon bókoltak nekem másodszor. Szent Ágostonról nevezett Teréz nővér odajött, hogy lásson s nem győzte mondani, hogy milyen helyes vagyok... nem úgy képzelem, hogy dicséretekért jövök a Kármelbe, éppen ezért a társalgóból eljövet egyre csak mondtam a Jó Istennek, hogy egyesegyedül Érette akarok kármelita lenni.

Igyekeztem jól kihasználni azt a pár hetet, amíg drága Pauline-om még a világban van, Céline és én minden nap süteményt és bonbont vettünk neki, azt gondolva, hogy úgysem fog ilyesmit enni ezután, mindig a sarkában voltunk, egy percnyi nyugtot nem hagytunk neki. Végül elérkezett az Október 2-a, a könnyek s az áldások napja, melyen Jézus leszakította virágai közül a legelsőt, aki majd anyjává lesz azoknak, akik pár évvel később a nyomdokába lépnek.

Még látom magam előtt, hogy hol álltam, mikor Pauline utoljára megcsókolt, azután Nagynéném mindnyájunkat elvitt a misére, mialatt Papa Kármel hegyére ment, hogy felajánlja első áldozatát... Az egész család könnyezett, úgy hogy az emberek, kik templomba lépésünkkor láttak bennünket, csodálkozva néztek, de mindegy volt ez nekem s nem gátolt a sírásban; azt hiszem, arra sem vetettem volna ügyet, ha minden összeomlik körülöttem, a szép kék Eget néztem és csodálkoztam, hogy a Nap ilyen fényesen tud ragyogni, mikor az én lelkemet elárasztja a bánat!... Talán úgy találja, drága Anyám, hogy eltúlzom a fájdalmat, ami bennem élt?... Én tisztában vagyok vele: nem lett volna szabad ekkorának lennie, hiszen megvolt-rá a reményem, hogy megtalálom majd Önt újra a Kármelen; de az én lelkem még TÁVOL állott attól, hogy érett legyen, még sok tűzpróbán kellett átmennie, míg annyira áhított állomására el nem jutott...

_________________________

[1] Marie Guérin. Ö maga is a Kármelbe lépett 1895. aug. 15-én és az Eucharisztiáról nevezett Mária nővér nevet vette fel.

[2] A szerzetesi kolostorban így nevezik a perjelnőt.

„Céline kislánya”

2010-02-18T00:45:00.000-08:00

Semmit sem mondtam még Céline-nel való bensőséges viszonyomról, ó! ha mindent el kellene mesélnem, nem érnék a végére soha...

Lisieux-ben szerepet cseréltünk, Céline lett a huncut kis kobold, Teréz már csak nagyon szelíd kislány volt, de sírvafakadt úton-útfélen... Ez nem volt akadálya annak, hogy Céline és Teréz egyre jobban és jobban szeressék egymást; előfordult néha, hogy kissé összekaptak, de nem volt ez komoly, alapjában véve mindig egy véleményen voltak. Elmondhatom, hogy az én drága kis nővérem soha fájdalmat nem okozott nekem, hanem olyan volt számomra, mint a napsugár, mindig felderített, mindig megvigasztalt... Ki tudná elmondani, milyen elszántan kelt védelmemre az Apátságban, mikor megvádoltak valamivel? Annyira törődött az egészségemmel, hogy néha már untam is. Azt azonban nem untam, ha nézhettem, amint játszik; sorba ültette összes babáinkat s órát tartott nekik, mint valami ügyes tanítónéni, csakhogy arra is kiterjedt a gondja, hogy az ő leányai mindig jók legyenek, az enyémeket pedig gyakran rakta ajtó elé rossz magaviseletük miatt... Elmondott nekem minden iskolában tanult, új dolgot, ami jó szórakozás volt számomra, én pedig úgy tekintettem rá, mint a tudomány kútfejére. A „Céline kislánya” címet kaptam tőle; ha valamiért megharagudott rám, elégedetlenségének a legnagyobb jele az volt, hogy így szólt: „Nem vagy többé a kislányom, végeztünk, ezt egyszer s mindenkorra megjegyzem magamnak!” Akkor pedig csak sírnom kellett, mint valami Magdolnának, kérve, hogy tekintsen továbbra is a kislányának; rövidesen megcsókolt és megígérte, hogy mindent el fog felejteni!... Hogy megvigasztaljon, fogta az egyik babáját s ezt mondta neki: „Csókold meg, drágám, a nagynénédet.” Egyszer a baba oly buzgón adta gyöngéd csókjait, hogy két kis karja belecsúszott az orromba... Céline, akinek ez nem volt szándékában, megrökönyödve nézett engem az orromon lógó babával; a nagynéni rövidesen lerázta magáról unokahúga túlságosan szerető ölelését és kacagni kezdett, szívéből, ezen a különös kalandon.

A legmulatságosabb látványt akkor nyújtottuk, mikor együtt vásároltuk újévi ajándékainkat a bazárban, gondosan elrejtőzve egymás elől. 10 sous-t költhettünk és legalább 5 vagy 6 féle különböző tárgyra volt szükségünk; a legszebb dolgokat ilyen áron lehetett megvenni. Bevásárlásainktól elragadtatva, türelmetlenül vártuk az év első napját, hogy átadhassuk egymásnak nagyszerű ajándékainkat. Az, aki előbb ébredt fel, mint a másik, gyorsan boldog új évet kívánt, azután átadtuk egymásnak az újévi meglepetést és mindegyikünk el volt ragadtatva a 10 sous-ért vett kincsektől!...

Ezek a kis ajándékok majdnem ugyanannyi örömet szereztek nekünk, mint nagybátyám szép újévi ajándéka, egyébként ez csak az örömök kezdete volt. Ezen a napon gyorsan öltöztettek minket és mindnyájan vigyázzban álltunk, hogy Papa nyakába ugorhassunk; amint kilépett a szobájából, örömujjongás hangzott az egész házban és Apácskán látszott: boldog, hogy mi ennyire megelégedettek vagyunk... Azok az újévi ajándékok, amelyeket Mária és Pauline adtak kisleányaiknak, nem voltak nagyon értékesek, de azok is nagy örömet szereztek... Ó! ebben a korban nem voltunk fásultak, a lelkünk egész frisseségében tárult ki, mint a virág, amelyik boldog, hogy befogadhatja a reggeli harmatot. . . Ugyanegy szellő ringatta a kelyheinket s ami örömet vagy fájdalmat okozott az egyiknek, ugyanazt okozta a másiknak is. Igen, közösek voltak az örömeink, ezt drága Céline-em első Szentáldozásának szép napján nagyon éreztem... Még nem jártam az Apátságba, mert csak 7 éves voltam, de szívemben nagyon édes emlékét őriztem meg annak az előkészületnek, melyet ön, drága Anyám, végeztetett Céline-nel; minden este a térdére ültette s arról beszélt neki, hogy milyen nagy tettet fog véghezvinni; sóváran hallgattam, készülni szerettem volna én is, azonban ön igen gyakran elküldött azzal, hogy túl kicsi vagyok még; ilyenkor elnehezült a szívem, s azt gondoltam, hogy nem is olyan nagy idő négy év ahhoz, hogy a Jó Isten fogadására felkészüljünk ...

Egyik este hallottam, amint mondta, hogy az első Áldozással új életet kell kezdeni; rögtön elhatároztam, hogy én nem fogok addig várni, hanem Céline-nel egyidőben kezdem meg új életemet... Soha úgy nem éreztem, hogy szeretem őt, mint ahogy háromnapos lelkigyakorlata alatt éreztem, életemben először voltam távol tőle, nem feküdtem az ágyában... Az első napon elfeledtem, hogy nem fog hazajönni s őrizgettem, hogy vele együtt egyem majd meg, a kis csomó cseresznyét, melyet Papa vett nekem; látva, hogy nem jön, nagyon szomorú voltam. Papa azzal vigasztalt, hogy holnap majd elvisz az Apátságba, hogy Céline-emet láthassam s hogy majd adok neki egy másik cseresznyecsomót!... Céline első Áldozásának a napja olyan hatással volt rám, mintha csak az enyémé lenne; mikor reggel egymagam ébredtem a nagy ágyban, éreztem, hogy árad bennem az öröm... „Ma van a napja! ... Elérkezett a nagy nap ...” Ezeket a szavakat ismételgettem fáradhatatlanul. Ügy éreztem, mintha én magam járulnék első áldozáshoz. Azt hiszem, nagy kegyelmeket kaptam ezen a napon és úgy gondolok rá, mint életem egyik legszebb napjára...

Visszakanyarodtam kissé, hogy felelevenítsem ezt a gyönyörű és édes emléket...

Csütörtöki délutánok

2010-02-17T10:21:00.000-08:00

      Minden csütörtökön délután vakáció volt, de nem olyan, mint a Pauline-féle vakációk, nem voltam Papával a szobában... Játszanom kellett, de nem Céline-nel, akivel, ha egyedül voltunk ketten, nagyon szerettem játszani, hanem kis unokanővéreimmel és a Maudelonde-gyerekekkel[1], s ez valóságos gyötrelem volt számomra. Nem tudtam úgy játszani, mint a többi gyermek, nem voltam kellemes játszótárs, de azért mindent megtettem, hogy utánozzam a többit, ami persze nem sikerült; sokat unatkoztam, különösen, amikor egész délután quadrillet kellett táncolni. Egyedül az volt a kedvemre való, ha a Csillagkertbe[2] mentünk, ekkor mindenütt az első voltam, sok-sok virágot szedtem s kis társaim irigységére rá tudtam találni a legszebbekre.
      Az is kedvemre volt, ha véletlenül egyedül maradtam a kis Máriával, s ő, miután nem volt ott Céline Maudelonde, hogy közönséges játékokra csábítsa, engedett szabadon választanom, én pedig egészen újfajta játékot választottam. Mária és Teréz remeték lettek, csak egy szegényes kunyhójuk volt, egy pici szántóföldjük és néhány gondozni való zöldségféléjük... Életük szakadatlan szemlélődésben telt el, vagyis az egyik remete helyettesítette az imában a másikat, mikor annak tevékenykednie kellett. Minden egyetértésben, csendben és annyira szerzetesi módon történt, hogy tökéletes volt. Mikor Nagynéném értünk jött, hogy sétálni vigyen, a játék még az utcán is folytatódott. A két remete együtt mondta a rózsafüzért, ujjukon számolgatva, nehogy észrevegye áhítatukat a tapintatlan nép; egyszer azonban a fiatalabbik remete megfeledkezett magáról: süteményt kapott uzsonnára és evés előtt nagy keresztet vetett, ami az évszázad minden profánját nevetésre fakasztotta...
      Mária és én mindig egy véleményen voltunk, ízlésünk annyira egyezett, hogy az egyet-akarás egyszer túllépte határait. Egyik este az Apátságból jövet az mondtam Máriának: „Vezess, behunyom a szemem.” - ,,Én is behunyom” felelte ő. A szót tett követte, mindegyikünk disputa nélkül azt tette, amit akart... Járdán voltunk, nem kellett kocsiktól félni s néhány percnyi kellemes séta után, melyben megkóstolták a látás nélküli járkálás gyönyörűségeit, a két kis kótyagos együtt esett rá azokra a ládákra, melyek egy üzlet ajtajában álltak, helyesebben; melyeket ők levertek a földre. A kereskedő nagy mérgesen jött elő, hogy portékáját összeszedje, a két önkéntes vak azonban egyedül is felkelt és nagy léptekkel, tágranyitott szemmel ment tovább, hallgatva Jeanne jogos szemrehányásait, aki haragudott annyira, mint a kereskedő! . . . El is határozta, hogy büntetésből széjjelválaszt bennünket és ettől a naptól kezdve Mária és Céline mentek együtt, én pedig Jeanne oldalán. Ez aztán véget vetett a mi túlzott egyet-akarásunknak s nem ártott a két idősebbnek sem, akik velünk ellentétben soha nem voltak egy véleményen s az egész úton csak vitatkoztak. Így teljes lett a béke.

______________________________________

[1] A „Maudelonde-gyerekek” Jeanne és Marie Guérin unokatestvérei voltak.

[2] Ez a szép, csillagformájú park a Cserjés közelében volt.

Legszomorúbb öt év

2010-01-30T22:30:00.000-08:00

Életem nyugodt és boldog volt, az a szeretet, amellyel a Cserjésben körülvettek, úgyszólván megnövelt engem, de bizonyára elég nagy is voltam már ahhoz, hogy harcolni kezdjek és megismerjem az életet a maga nyomorúságaival...

Nyolc és fél éves voltam, mikor Léonie eljött az intézetből s helyette én mentem az Apátsági Iskolába. Sokszor hallottam emlegetni, hogy az internátusban eltöltött idő a legjobb és legédesebb az ember életében; számomra nem így volt, életem legszomorúbb 5 évét töltöttem ott, ha nem lett volna velem drága Céline-em, egyetlen hónapot sem tudtam volna egészségben ott tölteni... A szegény kicsi virág hozzá volt szokva ahhoz, hogy különleges, csak számára készített földbe eressze gyenge gyökereit, keserves is volt számára sokfajta, gyakran nem finom gyökerű virág között lenni s kényszerűségből közös földben találni az életadó nedvet!...

Oly jól tanított engem, drága Anyám, hogy intézetbe lépésemkor többet tudtam, mint a velem egykorú gyerekek, azért magasabb osztályba tettek, ahol minden tanuló idősebb volt, mint én; egyik közülük, egy 15-14 éves, csekély intelligenciája dacára is befolyása alatt tudta tartani a növendékeket, sőt még a tanárokat is. Látva, hogy ilyen fiatalon is csaknem mindig osztályelső vagyok, s minden kedvesnővér gyöngéden szeret, bizonyára erőt vett rajta az intézeti kislányoknál nagyon is megbocsátható irgység s ezerféle módon fizettetett velem apró sikereimért...

Félénk és érzékeny természetemmel nem tudtam védeni magam, beértem sírással és hallgatással, még önnek sem panaszolva, hogy mit szenvedek, de nem voltam eléggé erényes sem ahhoz, hogy az élet e nyomorúságai fölé emelkedjem és szegény kis szívem nagyon szenvedett... Szerencsémre, esténként mindig az atyai tűzhelynél lehettem, akkor azután kitárult a szívem, Királyom térdére pattantam, elmondva, hogy milyen osztályzatokat kaptam s az ő csókja elfeledtette minden bánatomat... Milyen örömmel hoztam hírül első (bibliai) fogalmazásom eredményét, a maximális pontszámból csak egyetlen hiányzott, az is azért, mert nem tudtam Mózes apjának a nevét... Így tehát az első lettem és szép ezüst kitüntetést hoztam haza. Jutalmul Papától négy sous-t kaptam, dobozba tettem, amelybe azután csaknem minden Csütörtökön új, csinos kis pénzdarab került, mindig ugyanakkora... (ehhez a dobozhoz nyúltam azután, ha nagy ünnepeken gyűjtéskor a magaméból akartam alamizsnát adni, akár hitterjesztés, akár valami hasonló jótékony mozgalom számára.) Pauline el volt ragadtatva kis tanítványának sikereitől, s hogy további jó tanulásra biztassa, szép karikával ajándékozta meg. Szegénykének valóban szüksége volt ilyen családi örömökre, ezek nélkül nagyon is nehezére esett volna az internátusi élet.

Aranybarázda

2010-01-22T01:23:00.000-08:00

6 vagy 7 éves voltam, mikor Papa Trouvilleba vitt el bennünket. Soha nem felejtem el, milyen hatással volt rám a tenger, nem tudtam levenni róla a szemem; fenséges hullámainak morajlása, minden, csak a Jó Isten Nagyságáról és Hatalmáról beszélt lelkemnek. Emlékszem, mikor partmenti sétánkon egy úr és egy hölgy nézte, ahogy jókedvűen ugrándoztam Papa körül; odajőve megkérdezték, hogy az övé vagyok-e s azt mondták, hogy nagyon szép kislány vagyok. Papa igennel felelt, de észrevettem, hogy intett nekik: ne mondjanak bókokat nekem.. Most, első ízben hallottam azt, hogy szép volnék, örültem ennek, mert nem hittem; annyira nem tűrt meg, drága Anyám, a közelemben semmi olyat, ami ártatlanságomat bemocskolhatná s főleg azt nem tűrte, hogy egyetlen olyan szót is halljak, mely hiúságot lophatna a szívembe. Miután előttem csak az ön és Mária szavainak volt súlya (s önök sohasem mondtak egyetlen bókot sem) nem sok jelentőséget tulajdonítottam a hölgy hízelgő szavainak és pillantásainak. Este, mikor úgy látszott, mintha a Nap fürdene a hullámok végtelenjében, fénybarázdát ejtve maga elé, leültem egy sziklára Pauline-nal, egyedül... Ekkor eszembe jutott az „Aranybarázda” megható története! Sokáig elnéztem azt a fénylő barázdát, amely a kegyelmet jelképezte, amint megvilágítja azt az utat, melyet a kecses, fehérvitorlás kis hajónak be kell futnia ... Ott, Pauline mellett határoztam el, hogy soha nem vonom el Jézus tekintetétől a lelkem, csakhogy békében hajózhasson az Égi Haza felé!

Prófétai látomás

2010-01-14T22:28:00.000-08:00

Milyen örömmel vártam minden évben a jutalomosztást!... Mint minden, ez is igazságosan történt és csak megérdemelt jutalmat kaptam; egymagam álltam a nemes gyülekezet kellős közepén s hallgattam a rólam szóló határozatot, melyet ,,Franciaország és Navarra Királya” olvasott fel; szívem erősen vert, mikor a jutalmakat és a kitüntetést kaptam... Számomra ez az utolsó Ítélet előképe volt!... A jutalomosztás után a kis Királynő azonnal levetette fehér ruháját, azután gyorsan átöltöztették, hogy részt vegyen a nagy előadáson!

Ó, milyen vidámak voltak ezek a családi ünnepek... Mikor drága Királyomat olyan sugárzónak láttam, milyen távol állott tőlem még a sejtelme is azoknak a megpróbáltatásoknak, melyeket el kellett szenvednie!...

Egyszer azonban a Jó Isten egy valóban különleges látomásban mutatta meg nekem annak a megpróbáltatásnak az élő képmását, amelyet tetszése előre elkészített számunkra.

Papa napok óta úton volt s csak két nap múlva vártuk haza. Két vagy három óra lehetett, délután, a nap ragyogóan sütött s mintha az egész természet ünnepelt volna. Egyedül álltam az egyik manzárdablakban, amely a nagy kertre nyílt; derűs gondolatokkal eltelten néztem magam elé, mikoris egyszerre az éppen szemben lévő mosókonyha előtt egy férfit láttam, teljesen úgy volt öltözve, mint Papa, a termete és a járása ugyanaz volt, mint az övé, csak jóval hajlottabb volt... A feje valami elmosódó színű kötényfélével volt letakarva, úgy hogy az arcát nem láthattam. Olyan kalapot viselt, mint amilyen Papának is volt. Láttam, amint szabályos léptekkel közeledik, a kiskertem mentén... Valami természetfeletti félelem öntötte el a lelkemet, egy pillanatra arra gondoltam, hogy Papa bizonyára hazaérkezett s elbújt, hogy meglepjen; hangosan, a felindulástól remegő hangon kiáltottam: - „Papa, Papa!” De úgy látszott, hogy a titokzatos személy nem hallja, amit mondok, nem fordult hátra, szabályos léptekkel ment tovább, ahogy szememmel követtem, láttam, hogy a nagy sétautat kettészelő facsoport felé tart, vártam, hogy újra felbukkanjon a nagy fák másik oldalán, de eltűnt a prófétai látomás!... Mindez csupán egy pillanatig tartott, de oly mélyen vésődött a szívembe, hogy ma, - 15 év múlva is... oly eleven az emléke, mintha a látomás itt volna még a szemem előtt...

Mária önnel együtt a szomszéd szobában volt; mikor hallotta, hogy Papát szólítom, valami rossz érzése támadt, amint azóta elmondta, megérezte, hogy valami rendkívülinek kellett történnie. Anélkül, hogy felindulását elárulta volna, átszaladt hozzám, azt kérdezve, mi ütött belém, hogy Papát hívom, hiszen Alenconban van; s akkor elmondtam, amit az imént láttam. Hogy megnyugtasson, Mária azt mondta, hogy nyilván Victoire tette a kötényét a fejére, hogy engem megijesszen, de mikor megkérdeztük, Victoire erősködött, hogy ki se tette a lábát a konyhájából, egyébként, bizonyos is voltam abban, hogy férfit láttam s hogy ez a férfi szakasztott Papa volt; akkor azután mind a hárman a facsoport mögé mentünk, de mivel semmiféle jelét nem láttuk annak, hogy valaki is járt volna arra, ön azt mondta, ne gondoljak rá többé...

Nem tudtam megtenni, hogy ne gondoljak rá többé, képzeletem sokszor elém vetítette a titokzatos jelenetet, amit láttam... gyakran próbálkoztam azzal, hogy fellebbentsem a fátylat, amely az értelmét elrejtette előlem, mert élt a szívem mélyén egy olyan belső meggyőződés, hogy van jelentése ennek a látomásnak s ez egy napon majd feltárul előttem... Sokáig váratott magára ez a nap, de 14 év múltán maga a Jó Isten tépte szét a titokzatos fátylat.

Társalgási engedélyünk volt a Szent Szívről nevezett Mária nővérrel, s mint mindig, a túlvilági életről és gyermekkori emlékeinkről beszélgettünk, mikor én eszébe juttattam ezt a látomást, melyben 6 vagy 7 éves koromban volt részem, s hirtelen, ennek a különös jelenetnek a részleteit emlegetve, egyidőben értettük meg, hogy mit is jelentett... Valóban Papát láttam, amint ment, öregen és meghajlottan... Valóban ő volt, s tiszteletreméltó arcán, megőszült fején ott viselte dicsőséges megpróbáltatásának a jelét.[1] Mint ahogy Jézus Imádandó Arca el volt fátyolozva Szenvedése alatt, úgy kellett hű Szolgájának arcát is fátyolnak fednie szenvedésének napjaiban, hogy az Égi Hazában, Ura, az Örökkévaló Ige mellett ragyoghasson!... Mondhatatlan dicsőségében, mikor már az Égben uralkodott, nyerte el számunkra drága Atyánk azt a kegyelmet, hogy megértsük a látomást, amelyben kis királynőjének olyan életkorban volt része, mikor még nem kell önámítástól tartani. Megdicsőülten eszközölte ki nekünk azt az édes vigasztalást, hogy megértsük: nagy próbatételünket már 10 évvel előre megmutatta nekünk a Jó Isten, úgy, ahogy egy Atya látni engedi gyermekeinek a dicsőséges jövőt, amit nekik készít s már előre felbecsülniük engedi azt a mérhetetlen gazdagságot, amely majd osztályrészük lesz...

Ó, miért éppen nekem adta meg a Jó Isten ezt a világosságot? Miért mutatott meg egy ilyen kicsi gyermeknek egy olyan dolgot, melyet az megérteni nem tudott s melyet, ha megértett volna, meghalt volna a fájdalomtól, miért?... Ez is egy olyan titok, amelyet bizonyára megértünk majd az Égben és csodálni fogunk mindörökké!...

Milyen jó is a Jó Isten!... mennyire erőnkhöz szabja a megpróbáltatásokat, melyeket ránk bocsát. Mint ahogy mondtam, soha-soha nem tudtam volna elviselni még a gondolatát sem azoknak a keserű fájdalmaknak, amelyeket a jövő tartogatott a számomra... Még arra sem tudtam remegés nélkül gondolni, hogy Papa meghalhat... Egyszer felmászott egy létra tetejére s miután én éppen alatta álltam, rámkiáltott: „Menj arrébb, fiacskám, ha leesem, agyonütlek”. Ilyet hallva, valami felágaskodott a bensőmben s ahelyett, hogy odébb mentem volna, a létrába csimpaszkodtam, ezt gondolva: „Így legalább, ha Papa leesik, nem lesz részem abban a fájdalomban, hogy meghalni lássam, hanem vele együtt halok meg!” El nem tudom mondani, hogy szerettem Papát, mindenben csak csodálni tudtam, mikor a gondolatait feltárta előttem (mintha csak nagylány lennék) naivul azt mondtam, hogy ha ezt mind elmondaná a kormányon lévő nagy embereknek, egészen biztosan fognák és Királlyá koronáznák s akkor Franciaország oly boldog lenne, amilyen soha nem volt még. De alapjában véve örültem (s ezért, mint önző gondolatért szemrehányást is tettem magamnak) hogy csak én ismertem Papát ilyen igazán, mert ha Franciaország és Navarra Királya volna, tudom, boldogtalan lenne, hiszen minden uralkodónak ez a sorsa, s főként nem volna többé egyes-egyedül csak az én Királyom!...

__________________________

[1] Louis Martint élete végén agyvérzés érte; pszichés zavarokat is okozó agyérelmeszesedésben szenvedett.

A pohár és a gyűszű

2010-01-10T14:02:00.000-08:00

Mikor a kis Teréz beteg volt, ami minden télen megesett vele, ki nem lehet mondani, hogy milyen anyai gyöngédséggel gondozták. Pauline saját ágyába fektette (páratlan kegy) s azután adott neki mindent, amit csak megkívánt. Egyszer Pauline az ő szép kis zsebkését húzta elő a hengerpárna alól s kislányának adva, leírhatatlan elragadtatásba hozta őt: - „Ó, Pauline, kiáltott, hát akkor te nagyon szeretsz engem, ha miattam megfosztod magad szép kis késedtől, amin pedig gyöngyházcsillag is van? . . . De ha ennyire szeretsz, fel tudnád-e áldozni az órádat is, ha ezzel haláltól menthetnél meg? ... - „Nemcsak azért adnám oda az órámat, hogy haláltól mentselek meg, hanem azért is rögtön meghoznám ezt az áldozatot, hogy mielőbb meggyógyulj.” Pauline szavait hallva, akkora volt csodálkozásom és hálám, hogy az kifejezhetetlen... Nyaranta néha gyomorfájásom volt. Pauline ekkor is gyöngéden gondozott; hogy mulattasson, - s ez volt a legjobb orvosság - taligán tolt körül a kertben, s azután, kiszállítva engem, a helyemre szép kis tő margarétát tett, vigyázva sétáltatta azt, egészen a kis kertemig, hogy nagy pompával foglalja el ott a helyét...

Pauline volt legbensőbb bizalmasom, ő oszlatta el a kétségeimet. . . Egyszer azon csodálkoztam, hogy a jó Isten az Égben nem részesíti egyenlő dicsőségben minden választottját s attól féltem, hogy mindnyájan nem boldogok. Pauline akkor előhozatta velem Papa nagy poharát, az én icipici gyűszűm mellé tetette, megtöltette őket vízzel s azután azt kérdezte, hogy melyik van jobban tele. Mondtam, hogy az egyik éppen úgy tele van, mint a másik s hogy lehetetlenség több vizet beléjük tölteni, mint amennyi fér. Így értette meg velem az én drága Anyám, hogy az Égben a Jó Isten minden választottjának annyi dicsőséget fog adni, amennyinek az hordozója lenni tud s hogy nincs irigyelnivalója a legutolsónak a legelsőtől. Így tette számomra hozzáférhetővé a legfenségesebb titkot, értett hozzá, Anyám, hogy megadja a lelkem számára szükséges táplálékot.

Vasárnap esték

2009-12-21T11:23:00.000-08:00

Mit is mondjak a téli estékről, különösen a vasárnapiakról? Ó, milyen édes volt a dáma-játszma után Céline-nel együtt Papa térdére ülni... Énekelt az ő szép hangján, dallamai a lelket mély gondolatokkal töltötték el... vagy csendesen ringatva bennünket, örök igazságokról szóló verseket mondott... Azután felmentünk közös imára s egyedül a kis királynő volt Királya mellett, csak rá kellett néznie, ha tudni akarta: hogy imádkoznak a Szentek ... Végül születési sorrendben jóéjszakát kívántunk Papának, ő megcsókolt bennünket; a királynő természetesen utolsónak jött s a király, hogy megcsókolhassa, felkapta a könyökénél fogva, ő pedig harsányan kiáltotta: „Jó estét, Papa, jó éjszakát, aludj jól”, minden este ugyanez ismétlődött... Azután kismamám vett karjába és Céline ágyába vitt, ekkor ezt mondtam: „Pauline, jó gyerek voltam máma? ... Fognak repkedni kisangyalok körülöttem?” A felelet mindig igen volt, ellenkező esetben átsírtam volna az éjszakát... Megcsókolt, ő is, drága keresztmamám is, azután újra lement Pauline s a szegény kis Teréz egyedül maradt a sötétben; hiába képzelte el, hogy kisangyalok repkednek körülötte, hamarosan hatalmába kerítette a félelem; megijedt a sötéttől, mert ágyából nem látta már a szelíden fénylő csillagokat...

Igazi kegyelemnek tartom, drága Anyám, hogy rászoktatott: legyek úrrá a félelmemen; néha, este, egyedül küldött be valamiért egy távoli szobába; ha nem irányítottak volna ily jól, nagyon félénk maradtam volna, ezzel szemben most valóban nem tudnak egykönnyen megijeszteni... Néha megkérdem magamtól: hogy is tudott engem ennyi szeretettel és gyöngédséggel nevelni anélkül, hogy elkényeztetett volna, mert való igaz, hogy nem nézett el egyetlen hibát sem, soha nem tett szemrehányást ok nélkül, de soha nem vont vissza olyat, amit egyszer már elhatározott; oly jól tudtam ezt, hogy tilalma ellenére egyetlen lépést sem tudtam, de nem is akartam tenni. Papának is alkalmazkodnia kellett az ön akaratához; Pauline beleegyezése nélkül nem mentem sétálni s mikor Papa hívott, ezt feleltem: „Pauline nem akarja”, erre ő az én közbenjárásomat kérte, Pauline néha a kedvéért igent mondott, de a kis Teréz jól látta az arcán, hogy nem szívesen, sírva fakadt s vigasztalhatatlan volt, mindaddig, míg Pauline úgy nem mondott igent, hogy jószívvel csókolta meg őt!

Már nem akartam hitvány földet látni

2009-12-17T22:36:00.000-08:00

De visszatérek a Vasárnapokhoz. Ennek a vidám napnak, amely oly gyorsan telt el, megvolt azért a maga cseppnyi szomorúsága is. Emlékszem, hogy boldogságom az esti ájtatosságig zavartalan volt; a zsolozsma alatt viszont azon gondolkodtam, hogy a pihenés napja véget fog érni... Holnap újra kell kezdeni az életet, dolgozni kell, leckét tanulni s a szívem érezte, hogy száműzetés a föld ... Az Ég örök pihenésére a Haza napnyugta nélküli Vasárnapjára vágytam!... A Cserjésbe való visszatérésünk előtti séta is szomorú érzést hagyott a szívemben; olyankor nem volt teljes a család, mert Papa, hogy Nagybátyámnak örömet szerezzen, minden Vasárnap estére náluk hagyta Máriát vagy Pauline-t. Csak akkor voltam boldog, ha én is ott maradhattam. Ezt jobban szerettem, mint mikor egymagamban hívtak meg, mert így kevésbé vetettek ügyet rám. A legnagyobb örömem az volt, ha hallgathattam, amit nagybátyám beszél, de nem szerettem, ha kérdezett s féltem, mikor felültetett, csak az egyik térdére, s borzalmas hangon Kékszakállról énekelt... örültem, mikor Papa értünk jött. Hazafelé néztem a szelíden fénylő csillagokat, elragadó látvány volt... Különösen azt a csoport aranygyöngyöt figyeltem örömmel, amelyről felfedeztem, hogy T formájú (körülbelül ilyen )

mutattam Papának s mondtam, hogy az én nevem fel van írva az égre; ezután már nem akartam hitvány földet látni, kértem, hogy vezessen és akkor, lábam alá ügyet sem vetve, jó magasra emeltem kis fejemet s csak néztem - néztem a csillagos azúrt!...

Vasárnap a Jó Isten ünnepe volt

2009-12-17T04:18:00.000-08:00

Az ünnepek!... ó, mennyi emléket idéz fel ez a szó!... Oly nagyon szerettem az ünnepeket!... Ön, drága Anyám, oly jól el tudta magyarázni a bennük rejlő misztériumot, hogy számomra valóban mennyei napok voltak ezek. Különösen a szentséges körmeneteket szerettem, micsoda öröm virágot hinteni a Jó Isten lábai elé! .. . de mielőtt lehullattam volna, amennyire csak tudtam, oly magasra dobtam rózsaszirmaimat és soha oly boldog nem voltam, mint mikor láttam, hogy hozzáérnek a Szentségtartóhoz...
Az ünnepek! ó, ha a nagyok ritkák voltak is, minden hét hozott magával egyet, amely nagyon kedves volt a szívemnek: „A Vasárnap!” Micsoda egy nap volt a Vasárnap! A Jó Isten ünnepe volt, a pihenés ünnepe. Először is tovább szunyókáltam, mint más napokon, azután pedig Pauline mama becézte a kislányát, ágyacskájába hozva reggeli csokoládéját, majd felöltöztette, mint valami kis királynőt... Jött Keresztmama, megfésülte a keresztlányát, aki nem mindig volt barátságos, mikor a haját huzigálták, de akkor már nagyon elégedett volt, mikor mehetett s megfoghatta Királya kezét, aki ezen a napon a szokottnál is gyengédebben csókolta meg, azután az egész család Misére ment. Az egész úton s a templomban is az ő kezét fogta a kicsi „Papa Királynője”, mellette volt a helye s mikor le kellett mennünk, hogy a prédikációt meghallgassuk, akkor is két egymás melletti széket kellett keresni. Nem volt nehéz, láthatóan mindenki annyira kedvesnek találta, hogy egy ilyen szép Öregembert egy ilyen csepp lánnyal lásson együtt, hogy az emberek felkeltek s átadták a helyüket. Nagybátyám, aki az egyházközségi tanácstagok padjában ült, örült, mikor látta, hogy megérkeztünk: azt mondta, én vagyok az ő kis napsugara... Engem egyáltalán nem zavart, hogy néztek, igen figyelmesen hallgattam a prédikációt, amelyből azonban nem valami sokat értettem; az első, amelyet megértettem s amely mélységesen meghatott, Ducellier főtisztelendő úrnak a Passióról mondott szentbeszéde volt, s ettől fogva minden prédikációt megértettem. Ha a prédikátor Szent Teréziáról beszélt, papa hozzám hajolt s odasúgta: „Jól figyelj, kis királynőm, a te védőszentedről van szó.” Odafigyeltem valójában, de azért gyakrabban néztem papára, mint a prédikátorra, szép arca annyit mondott nekem!... Néha megtelt a szeme könnyel, hiába próbálta visszafojtani, úgy tetszett, már nem is ragaszkodik a földhöz, oly nagyon szeretett lelke elmerülni az örök igazságokban... De pályafutása messze volt még a befejezettségtől, hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a szépséges Ég megnyíljon elragadtatott szemei előtt s hogy az Úr letörölje hűséges és jó szolgájának a könnyeit!...

Első gyónásom

2009-12-15T09:23:00.000-08:00

Ezek a kalandok mind szerdai napon történtek velem, mikor ön Máriával együtt énekelni volt. Az is szerdán volt, hogy egyszer Ducellier főtisztelendő úr látogatóba jött. Mivel Victoire megmondta neki, hogy senki sincs itthon, csak a kis Teréz, bejött a konyhába, hogy lásson, s megnézze a feladataimat; igen büszke voltam rá, hogy fogadhattam a gyóntatóatyámat, mert röviddel azelőtt gyóntam először életemben. Milyen édes emlékem is ez!...

Ó, drága Anyám! milyen gonddal készített elő ön engem! Mondta, hogy nem egy embernek, hanem a Jó Istennek fogom megvallani a bűneimet; ez igazán meggyőződésemmé vált s így nemcsak, hogy nagy hittel végeztem el a gyónásomat, hanem még azt is megkérdeztem öntől: nem kellene-e megmondani Ducellier főtisztelendő úrnak, hogy én őt tiszta szívemből szeretem, miután az ő személyén keresztül a Jó Istenhez szólhatok...
Jól eligazítva mindenben, amit mondanom és tennem kell, léptem a gyóntatószékbe s térdeltem le ott, de mikor Ducellier főtisztelendő úr kinyitotta a kis ablakot, senkit sem látott, olyan kicsi voltam, hogy a fejem a könyöklőig sem ért fel, erre azt mondta, hogy maradjak állva; engedelmeskedtem, felálltam és pontosan szembe fordulva, hogy jól láthassam őt, úgy végeztem gyónásomat, mint egy nagylány és nagy áhítattal fogadtam áldását, mert ön azt mondta, hogy ebben a pillanatban a kis Jézus könnyei tisztára mossák a lelkemet. Emlékszem, hogy az első gyóntatói beszéd, melyet hozzám intéztek, főleg a Szent Szűz iránti tiszteletre ösztönzött s megfogadtam magamban, hogy megkettőzöm iránta érzett gyöngédségemet. Mikor kiléptem a gyóntatószékből, oly könnyű és boldog voltam, soha nem éreztem még a lelkemben ennyi örömet. Ettől fogva minden nagyobb ünnepen visszatértem a gyóntatószékbe és igazi ünnep volt számomra, valahányszor csak oda beléptem.

Victoire, maga egy kölyök!

2009-12-14T03:57:00.001-08:00

Más alkalommal egy másik kalandom volt Victoire-ral, de ezt már nem bántam meg, mert teljesen meg tudtam őrizni a nyugalmamat. Tintatartó kellett volna nekem, az pedig ott volt a konyhai kandallón; mivel kicsi voltam ahhoz, hogy levehessem, illedelmesen megkértem Victoire-t, hogy adja ide, ő azonban visszautasítóan azt mondta, hogy álljak székre. Vettem egy széket, szó nélkül, de úgy gondolva, hogy Victoire nem valami szeretetreméltó s ezt éreztetni akarván vele, az motoszkált az én kis fejemben, hogy mivel is sértett ő meg a legjobban engem, ha bosszús volt miattam; gyakran nevezett „kis kölyöknek”, ami engem igen megalázott. Most tehát, mielőtt leugrottam volna a székemről, méltóságteljesen elfordultam s ezt mondtam neki: „Victoire, maga egy kölyök!” Azután eliszkoltam, hagyván őt elmélkedni a mélységes szózaton, melyet hozzá intéztem ... Az eredmény nem váratott sokáig magára, hamarosan hallottam a kiabálását: „Mari kisasszon... T'réz aszongya, hogy kölök vagyok”. Mária jött s nekem bocsánatot kellett kérnem, de megbánás nélkül tettem, úgy vélekedvén, hogy miután Victoire nem akarta kinyújtani azt a nagy karját arra, hogy egy kis szívességet tegyen, megérdemli a kölyök nevet... De azért nagyon szeretett engem és én is nagyon szerettem őt, egyszer nagy veszedelemből mentett ki, ahová saját hibámból jutottam; Victoire vasalt, egy vederrel maga mellett, melyben víz is volt, én pedig néztem őt, miközben (szokásomhoz híven) hintáztam egy széken, egyszerre csak kicsúszik alólam a szék s én leesem, nem a földre, hanem bele a vederbe!!!... A lábam a fejemet érte s úgy betöltöttem a vedret, mint ahogy a kiscsibe betölti a tojást!... Szegény Victoire végtelen nagy meglepetéssel nézett rám, soha még ilyet nem látott. Nagyon is szerettem volna mielőbb kijönni a vedremből, de lehetetlenség volt; kalodám annyira rám volt szabva, hogy moccanni se tudtam. Egy kis üggyel-bajjal kiszabadított nagy veszedelmemből, de a ruhámat s egyéb holmimat már nem tudta megmenteni, át kellett öltöztetnie, mert csak úgy csurgott rólam a lé.

Máskor pedig a kandallóba estem bele, szerencsére, nem volt begyújtva. Victoire vesződsége annyiból állott, hogy felemelt és lerázta rólam a hamut, amivel teli voltam.

Toporzékoltam...

2009-12-07T03:46:00.000-08:00

Nagyon szerettem a Jó Istent és gyakran adtam neki a szívemet azzal a kis imával, melyre mama tanított, azonban a szép Május egyik napján, vagy méginkább: estéjén egy olyan hibát követtem el, melyet érdemes megemlítenem; komoly okot adott arra, hogy megalázkodjam s úgy hiszem, tökéletes is volt a bánatom. - Miután túl kicsi voltam ahhoz, hogy májusi litániára menjek, Victoire-ral[1] maradtam, vele végeztem el májusi ájtatosságomat az én kis Mária-oltárom előtt, melyet a magam módján díszítettem fel; minden olyan pici volt: gyertyatartók, virágvázák, melyeket két viasz-gyufaszál tökéletesen megvilágított; néha Victoire meglepett két kis pincegyertya-véggel, de ez ritkaság volt. Egyik estén, mikor minden készen állott ahhoz, hogy imádkozhassunk, így szóltam: „Victoire, legyen szíves, kezdje el az „Emlékezzél meg”-et, gyújtom a gyertyát”. Ügy tett, mintha elkezdte volna, de nem mondott semmit s nevetve nézett rám; én, látva, hogy értékes viaszgyufáim rohamosan égnek, rimánkodtam, hogy mondja már az imát, ő azonban csak hallgatott. Ekkor azután felkeltem s elkezdtem rá kiabálni, hogy gonosz és szokott szelídségemből kivetkőzve, teljes erőmből toporzékoltam ... Szegény Victoire-nak elment a kedve a nevetéstől, csodálkozva nézett rám s megmutatta a pincegyertyát, amit hozott nekem... a harag könnyei után az őszinte meg bánás könnyeit hullattam, azzal a szilárd elhatározással, hogy soha többé!...

_________________________

[1] Victoire Pasquier, Martinék háztartási alkalmazottja Lisieux-ben.

Én adtam oda az alamizsnát

2009-12-06T00:16:00.000-08:00

Sétáinkon, melyeket papával tettem, szerette, ha én adtam oda az alamizsnát a szegényeknek, akikkel találkoztunk; egyszer láttam egyet, aki keservesen vonszolta magát mankóin; közeledtem feléje, hogy egy sous-t adjak neki, ő azonban, úgy érezve, hogy nem eléggé koldus ahhoz, hogy alamizsnát fogadjon el, szomorúan mosolyogva nézett rám és visszautasította, amit feléje nyújtottam. Kimondhatatlan, ami a szívemben végbement, én vigasztalni akartam őt, könnyíteni rajta s e helyett, úgy gondoltam, fájdalmat okoztam neki; a szegény beteg bizonyára kitalálta a gondolatomat, mert láttam, hogy visszafordul és mosolyog rám. Papa az imént vett nekem egy süteményt, úgy vágytam rá, hogy odaadjam, de nem mertem, s mégis akartam neki adni, valami olyat, amit nem utasíthat vissza, mert igen nagy rokonszenvet éreztem iránta. Ekkor eszembe jutott, hogy úgy hallottam: első áldozásunk napján mindent elnyerünk, amit csak kérünk; ez a gondolat megvigasztalt, s jóllehet, nem voltam még hat éves, ezt gondoltam: „Imádkozni fogok a szegényemért első áldozásom napján.” Öt év múlva beváltottam az ígéretemet s remélem, hogy a jó Isten meghallgatta az imát, melyet Ő sugallt nekem, misztikus testének egyik szenvedő tagjáért...

Jobban szerettem egyedül üldögélni a virágos réten

2009-12-04T02:12:00.000-08:00

Mihelyt végeztem a leckeórával, felmentem a belvederebe[1] s vittem papának a szalagrendemet és az osztályzatomat. Milyen boldog voltam, ha azt mondhattam neki: ,,Csupa ötösöm van, Pauline magától mondta!” Mert mikor én kérdeztem, hogy csupa ötösöm van-e és ön csak rámhagyta, ez a szememben egy fokkal kevesebbet jelentett; ön jó pontokat is adott nekem s mikor már egy bizonyos mennyiséget szereztem belőlük, jutalmat kaptam és egy napi vakációt. Emlékszem, hogy ezek a napok sokkal hosszabbak voltak a többinél s ez örömet szerzett önnek, mert látta, hogy nem szeretek tétlenül ülni. Minden délután rövid sétára mentem papával; együtt látogattuk meg az Oltáriszentséget, minden nap más és más templomba néztünk be, így léptem be először a Kármel kápolnájába is, papa megmutatta a kórusrácsot, mondván, hogy emögött szerzetesnők vannak. Távolról sem sejtettem, hogy kilenc évvel később én is köztük leszek!...

A séta után (melynek során papa mindig vett nekem valami filléres kis ajándékot) haza mentem; ekkor készítettem el a leckéimet, azután pedig az egész maradék idő alatt ott ugrándoztam a kertben papa körül, mert nem tudtam babázni. Nagy öröm volt számomra, hogy teát főzzek, magocskákból és földön talált fakéregből, melyet azután szép kis csészében odavittem papának; az én apácskám abbahagyta a munkáját és mosolyogva úgy tett, mintha inna. Mielőtt visszaadta volna a csészét (mintha lopva tenné) megkérdezte, hogy el kell-e dobni, ami benne van; néha igent mondtam, gyakran azonban visszavettem értékes teámat, hogy többször is felszolgálhassam...

Szerettem ápolni virágaimat a kiskertben, amelyet Papától kaptam, elszórakoztam azzal, hogy kis oltárokat emeltem a fal közepében lévő mélyedésben, mikor készen voltam, Papához futottam és kértem: hunyja be a szemét s csak akkor nyissa ki, ha mondom; mindent úgy tett, ahogy akartam, hagyta, hogy a kiskertem elé vezessem s ekkor így kiáltottam: „Papa, nyisd ki szemed!” Kinyitotta, s hogy nekem örömet szerezzen, elragadtatva csodálta meg azt, amit én remekműnek hittem!... Soha nem érnék a végére, ha az effajta apróságokat, amilyenek ezrével rajzanak az emlékezetemben, mind el akarnám mesélni... Ó, hogy mondjam el mindazt a gyönyörűséget, amellyel „Papa” kis királynőjét elhalmozta? Vannak dolgok, amelyeket a szív átérez, de nemhogy a szó, a gondolat sem tudja visszaadni őket...

Szép napjaim voltak, mikor „drága királyom” halászni vitt el magával, annyira szerettem a mezőt, a virágokat és a madarakat. Néha megpróbáltam halászni apró horgommal, de jobban szerettem egyedül üldögélni a virágos réten, s olyankor mélyen jártak a gondolataim; anélkül, hogy tudtam volna, mi az elmélkedés, a lelkem valóságos elmélkedő imába merült... Hallgattam a távoli zajokat... A szél suhogása és még az elmosódó katonazene-foszlány is, melynek a hangja eljutott hozzám, édes-bánatos hangulatba ringatta a szívemet... Úgy éreztem, hogy száműzetés helye a föld s az Égről álmodtam... A délután gyorsan elszaladt, máris készülni kellett visszafelé a Cserjésbe, de indulás előtt még megettem az uzsonnát, amit kis kosaramban hoztam magammal; a szép lekváros kenyér, amelyet ön készített nekem, megváltozott: élénk színe helyett már csak halvány rózsaszínét láttam, beivódva, beszáradva... s akkor a föld még szomorúbbnak látszott, megértettem, hogy az öröm csak az Égben lesz felhőtlen ... A felhőkről jut eszembe, hogy a mezők szépséges, kék Ege egyszer beborult s csakhamar elkezdett zúgni a vihar, villámok hasították a sötét felhőket s láttam, amint nem messze egy le is csapott; egy cseppet sem ijedtem meg, el voltam tőle ragadtatva, úgy éreztem, hogy a Jó Isten oly közel van hozzám!... Papa már nem volt annyira elégedett, mint kis királynője, nem mintha félt volna a vihartól, de a fű és a nagy margaréták (melyek magasabbak voltak, mint én) úgy ragyogtak, mint a drágakövek, több réten is át kellett gázolnunk ahhoz, hogy utat leljünk és az én drága kis apám, attól féltében, hogy a gyémántok eláztatják az ő kislányát, fogta, s horgászpoggyásza mellett is a hátára vette.
__________________________________

[1] Manzárdszoba, széles ablakai a Cserjés homlokzatára nyíltak.

A végletekig érzékennyé váltam

2009-12-03T00:27:00.000-08:00

Mint már mondtam, ebben az időben léptem életem második szakaszába, amely a három közül a legfájdalmasabb volt, különösen akkor, mikor az, akit második Mamámnak „választottam”, a Kármelbe lépett. Ez a korszak négy és fél éves koromtól tizennégy éves koromig terjed, mikoris visszakaptam gyermekkori természetemet, hogy közben már a komoly életbe is kilépjek.

Meg kell mondanom, Anyám, hogy Mama halálával szerencsés természetem teljesen megváltozott; én, az élénk, a nyíltszívű, félénkké és csendessé lettem s a végletekig érzékennyé. Elég volt egy tekintet ahhoz, hogy ontsam a könnyeimet, csak úgy éreztem jól magam, ha senki sem foglalkozott velem, nem bírtam idegen emberek társaságát elviselni, csak a meghitt családi légkör tudott felvidítani... Eközben szüntelenül a legszeretőbb gyengédség vett körül. Papa annyira gyengéd szíve már meglévő szeretetét igazi anyai szeretettel toldotta meg!... Ön, Anyám és Mária, nem voltak-e számomra a leggyengédebb, legönzetlenebb anyák?... Ó, ha a jó Isten nem ontotta volna jótékony napsugarát apró virágjára, nem tudott volna meghonosodni a földön, túlságosan gyenge volt még ahhoz, hogy a záporokat és a viharokat elviselje, melegre volt szüksége, édes harmatra és tavaszi szellőre, soha nem nélkülözte ezeket a jótéteményeket, Jézus megadta, hogy rájuk bukkanjon, még a megpróbáltatás hótakarója alatt is!

Hogy eljöttünk Alenconból, afelett semmi szomorúságot nem éreztem; a gyermekek szeretik a változatosságot s én örömmel jöttem Lisieux-be. Emlékszem az utazásra, az estére, amikor nagynénémhez[1] megérkeztünk, látom magam előtt Jeanne-t és Máriát[2], amint a kapuban várnak bennünket... Boldog voltam, hogy ilyen helyes kis unokanővéreim vannak, nagyon szerettem őket nagynénémmel s főleg nagybátyámmal együtt, akitől ugyan féltem is és nála nem éreztem magam oly fesztelenül, mint a Cserjésben[3], ott volt azután igazán boldog az életem. Már reggel odajött ön mellém, megkérdezve, hogy a jó Istennek adtam-e a szívemet, ezután felöltöztetett és Róla beszélt nekem s az ön oldalán végeztem el az imámat. Majd az olvasási lecke jött, az első szó, amelyet egyedül el tudtam olvasni, ez volt „Mennyek”. Drága keresztanyám az írásleckéket vállalta, és ön, anyám, az összes egyebet; nem valami könnyen tanultam, de jó emlékezőtehetségem volt. A katekizmus és főleg a bibliai történetek voltak a kedvenceim, ezeket örömmel tanultam, de a nyelvtan gyakran megríkatott... Gondoljon csak vissza a hím- és nőnemre!...

___________________________________

[1] Louis Martin felesége halála után Lisieux-be költözött, hogy sógora, a Lisieux-i gyógyszerész és annak felesége segítségére lehessen leányai nevelesében. Teréz és nővérei 1877. nov. 15-én érkeztek meg Lisieuxbe, nagyatyjuk, Isidore Guérin kíséretében.
[2] Isidore Guérinnek és Céline Fournet-nek két gyermeke volt: a 9 éves Jeanne és a 7 éves Mária.
[3] Les „Buissonnets.” Így nevezték ezt a nagy, bokros-fás kertben álló családi házat, melyet Guérin, a jó üzletember, igen előnyösen szerzett meg sógora számára.

Mama halála

2009-11-29T22:11:00.000-08:00

Drága Édesanyánk betegségének minden részlete él még a szívemben, főleg utolsó földi heteire emlékszem: Céline és én olyanok voltunk, mint két szegény kis száműzött, Leriche néni[1] minden reggel értünk jött s egész nap nála voltunk. Egyszer nem volt időnk rá, hogy elindulásunk előtt elvégezzük az imánkat, s útközben Céline halkan odaszólt nekem: „Meg kell mondani, hogy nem imádkoztunk még? ...” - „Ó, igen” feleltem s ő akkor nagy félénken meg is mondta Leriche néninek, az pedig így felelt: „Jól van, kislányaim, majd imádkoztok”, betett kettőnket egy nagy szobába és elment... Akkor Céline csak nézett engem és ezt mondtuk: „Ó, nem olyan, mint Mama ...ő mindig imádkozott velünk!...” Játszottunk a gyerekekkel és közben egyre csak drága Anyánk járt az eszünkben; Céline egy szer kapott egy szép sárgabarackot, hozzám hajolt és odasúgta: „Nem esszük meg, Mamának adom”. Jaj, nagyon beteg volt már ez a szegény kicsi Anya ahhoz, hogy a föld gyümölcséből egyék, ő már csak az Égben telhetett be Isten dicsőségével s ihatta Jézussal azt a titokzatos bort, amelyről Ő utolsó Vacsoráján beszél, mondván, hogy meg fogja azt osztani velünk Atyja országában.[2]

Az utolsó kenet megható szertartása[3] is lelkembe vésődött; ma is látom még a helyemet, ott, Céline mellett, születési rang szerint sorakoztunk mind az öten és szegény Édesapánk is ott volt, zokogott...

Mama halálának a napján vagy másodnapján[4] karjára vett és így szólt: - „Gyere, csókold meg még utoljára szegény kis Anyádat.” S én szó nélkül érintettem meg ajkammal drága Anyám homlokát... Nem emlékszem arra, hogy sokat sírtam volna, senkinek sem beszéltem azokról a mélységes érzésekről, amelyek eltöltöttek ...Csak néztem és figyeltem, csendben ... senkinek sem volt arra ideje, hogy velem foglalkozzék, ezért sok olyan dolgot láttam meg, amit szívesen elrejtettek volna előlem; egyszerre csak ott voltam a koporsófedél előtt... sokáig álldogáltam, nézegettem, soha nem láttam még ilyet, mégis megértettem ...Mama alacsony termetére volt szabva, de én oly kicsi voltam, hogy magasra kellett emelnem a fejem, hogy a tetejét is lássam és nagyon nagynak... nagyon szomorúnak láttam...

Tizenöt évvel később egy másik koporsó, Genovéva anya[5] koporsója előtt álltam; ugyanakkora volt, mint a Mamáé s megelevenedett a gyermekkorom! ...Reám zúdult minden régi emlék, ugyanannak a kis Teréznek nyíltak tágra a szemei, de ő nagy lett és a koporsó kicsivé lett előtte, nem kellett már magasra emelnie a fejét, hogy láthassa; ő most már csak ahhoz emelte magasra, hogy az Eget nézze, amely örömteli a számára, mert minden megpróbáltatása véget ért és lelkének a tele elmúlt, örökre...

Aznap, mikor az Egyház megáldotta a mi égbe-költözött kis Anyánk földi maradványait, a jó Isten itt a földön egy másikat akart adni nekem, és úgy, hogy magam válasszam őt. Együtt voltunk, mind az öten, szomorúan néztünk egymásra, Lujza is ott volt és Céline-re s reám tekintve így szólt: „Szegény kicsikéim, nincs már anyátok!” Akkor Céline Mária karjába vetette magát ezt mondva: - „Akkor hát te leszel Mama.” Én hozzá voltam szokva, hogy mindig őt utánozzam, de most mégis ön felé fordultam, Anyám, s mintha a jövő fátyola már lehullott volna, az ön karjába vetettem magam s így kiáltottam: „Nekem pedig Pauline lesz a Mamám!”...

_________________________________

[1] Louis Martin unokaöccsének a felesége.
[2] Vö. Mt 26,29
[3] 1877. aug. 26-án.
[4] Boldog Zelie Martinné aug. 28-án éjjel 1 órakor halt meg, temetése aug. 29-én volt.
[5] Szent Teréziáról nevezett Genovéva anya, egyike a lisieuxi Kármel alapítónőinek.

Minden a földön csak mosolygott rám

2009-11-28T08:11:00.000-08:00

Ó, Anyám! Mennyire boldog voltam ebben az időben! Kezdtem már örülni az életnek, az erénynek vonzóereje volt a számomra, s azt hiszem, ugyanolyan beállítottságú voltam, mint most, mert ura voltam már tetteimnek. - Ó, milyen gyorsan eltűntek pici gyermekkorom napsugaras évei, de milyen édes nyomot hagytak a lelkemben! Boldogan emlékszem vissza azokra a napokra, mikor papa elvitt bennünket a pavillonba,[1] a legapróbb részletek is szívembe vésődtek...

A Vasárnapi sétákra pláne emlékszem, ilyenkor Mama mindig velünk jött... Még élnek bennem a mély költői benyomások, amelyek a búzavirágokkal és mezei virágokkal teleszórt búzamezők láttára születtek meg a lelkemben. Már szerettem a távolt...A tér és a gigászi fenyők, melyeknek ágai a földet verdesték, ugyanolyan benyomást hagytak a szívemben, mint amilyent ma is érzek a szabad természet láttán... Az ilyen hosszú séták alatt gyakran találkoztunk szegényekkel s mindig a kicsi Teréz tiszte volt, hogy odavigye nekik az alamizsnát, ez nagyon boldoggá tette őt; de gyakran esett meg az is, hogy Papa úgy találta: hosszú az út az ő kis királynője számára s hamarabb hazavitte, mint a többit (ez nagyon nem tetszett neki). Ekkor Céline, hogy megvigasztalja, tele szedte szép kis kosarát margarétával, s otthon neki adta, sajnos azonban, nagymama[2] úgy gondolta, hogy sok ez az ő kis unokájának, el is vitte tetemes részét a szent Szűz elé... Ez már nem tetszett a kicsi Teréznek, de vigyázott arra, hogy egy szót se szóljon; elsajátította már azt a jó szokást, hogy soha ne panaszkodjék, még akkor sem, ha elveszik azt, ami az övé, vagy ha igazságtalanul okolják valamiért. Jobban szeretett hallgatni, és nem mentegetőzni; nem volt ez érdeme, csupán természetes erénye... Milyen kár, hogy ez a jó adottság elenyészett!...

Ó, igazán, minden a földön csak mosolygott rám: mindig csak virágra léptem és szerencsés természetem is kellemessé tette az életemet, új korszak vette azonban kezdetét a lelkem számára, tűzpróbán kellett átmennem s gyermekkoromtól fogva szenvednem azért, hogy korábban lehessek Jézusnak-adott. Mint ahogyan a tavasz virágai hó alatt kezdenek csírázni és a Nap első sugaraira nyílnak ki, így annak az apró virágnak is, melynek az emlékeit írom le, át kellett élnie a megpróbáltatások telét...

_________________________

[1] A „pavillon” kis ingatlan volt, melyet Louis Martin még házassága előtt szerzett a rue des Lavoirs-ban (ma rue du Pavillon Sainte-Thérese).
[2] Louis Martin édesanyja vasárnap esténként szokta meglátogatni őket.

Nem hazudna a világ kincséért sem

2009-11-25T07:22:00.000-08:00

Itt van még egy részlet mama leveleiből. Érezte már szegény kicsi Anyánk, hogy száműzetése végetér.[1] „A két kicsi miatt nem nyugtalankodom, oly helyes mind a kettő, kiváltságos természetűek, egészen biztosan jók lesznek. Mária és te szépen fel tudjátok majd nevelni őket. Céline szándékkal a legkisebb hibát sem követi el soha. A pici is jó lesz, nem hazudna a világ kincséért sem, olyan a lelkülete, amilyent soha nem láttam, egyikőtöknél sem.”

Egyik nap a fűszeresnél volt Céline-nel és Lujzával, erénygyakorlatairól beszélt s nagyban vitázott Céline-nel; a hölgy ezt mondja Lujzának: „Mikor a kertben játszik, másról sem lehet hallani, mint gyakorlatokról, mi a csodát akar ezzel mondani? Lám, Gaucherinné kidugja a fejét az ablakon s úgy igyekszik megérteni: mit jelent ez a gyakorlatokról való vitatkozás.” Ez a csöppség a boldogságunk, hogy ő jó lesz, annak a csírája már látható; egyre csak a jó Istenről beszél, imádságait a világért el nem mulasztaná. Bár láthatnád, ahogy apró meséket mond, ilyen bájost még soha nem láttam, magától eltalálja a szükséges kifejezést és a hangot, különösen akkor, amikor ezt mondja: - „Szőkefürtű kicsi gyermek, mit gondolsz hol a jó Isten?” Mikor itt tart: - „Oda fenn van a kék Égben”, angyali kifejezéssel néz fölfelé; az ember újra és újra csak mondatná vele, oly szép, van valami a tekintetében, ami annyira égi, hogy el vagyunk ragadtatva tőle!...”

___________________________

[1] Martinnénak már 1865-ben voltak panaszai, de csak 1876 októberében állapította meg az orvos, hogy operálhatatlan rákja van: állapota ettől fogva reménytelen volt.

A gonosz lelkek gyávasága

2009-11-21T11:20:00.000-08:00

Meg kell állnom, most még nem ifjúkoromról kell beszélnem, hanem a négyéves kis Huncutról. Emlékszem egy álmomra, amely körülbelül ebből az időből való s amely mélyen megragadta a fantáziámat. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy kijöttem a házból és egyedül akartam sétálni a kertben. Mikor az oda felvezető lépcsők lábához értem, ijedten megálltam. Előttem a lugas mellett egy meszeshordó állt, s ezen a hordón két csúf ördögfióka táncolt a lábukon lévő vasalók dacára is meglepő fürgeséggel; hirtelen rám szegezték lángoló szemüket s még abban a szempillantásban, mialatt láthatóan jobban meg voltak ijedve, mint én, leugrottak a hordó aljára és elbújtak, szemben, a mosókonyhában. Látva, hogy ilyen kevéssé vitézek, tudni akartam, hogy mit csinálnak és az ablakhoz mentem. Az ördögfiókák ott voltak, az asztalokon szaladgáltak s nem tudták, mitévők legyenek, hogyan meneküljenek a tekintetem elől; néha az ablakhoz futottak, nyugtalan arccal lesték: itt vagyok-e még, s látva, hogy igen, újra kétségbeesetten szaladgálni kezdtek. - Bizonyára semmi rendkívüli nincs ebben az álomban, de mégis hiszem, hogy a Jó Isten engedte, hogy emlékezzem rá, bebizonyítva számomra, hogy a kegyelem állapotában levő léleknek nincs mit félnie a gonosz lelkektől, gyávák azok, megfutamodhatnak egy gyermek tekintete elől is...

Én az egészet választom!

2009-11-20T04:08:00.000-08:00

Egyszer Léonie, úgy gondolva, hogy nagy ő már a babázáshoz, odahozott nekünk egy kosarat, amely tele volt babaruhával, ruhának való szép anyagdarabokkal, a tetején feküdt a babája. - „Nesztek, testvérkéim, mondta, válasszatok, ezt mind nektek adom. Céline nyújtotta a kezét s elvett egy kedvére való kis csomag pántlikát. Pillanatnyi gondolkodás után én is nyújtottam a kezem s ezt mondva: - „Én az egészet választom!”, teketória nélkül hatalmamba kerítettem a kosarat; a jelenlévők nagyon igazságosnak találták a dolgot s Céline-nek sem jutott eszébe, hogy panaszkodjék, (neki egyébként elég sok játéka volt, a keresztapja elhalmozta ajándékokkal és Louise is megtalálta a módját, hogy mindennel ellássa, amit csak kívánt).
Gyermekkoromnak ez a kis mozzanata egybefoglalja egész életemet; később, mikor már elém rajzolódott a tökéletesség eszménye, megértettem, hogy szentté lennünk nagyon sok szenvedéssel jár, keresnünk kell mindig a legtökéletesebbet, önmagunkat pedig el kell felejtenünk; megértettem, hogy a tökéletesedésnek sok lépcsőfoka van s hogy minden lélek szabadon feleli a mi Urunk közeledésére, hogy keveset vagy sokat tesz-e érte, egyszóval: választ az Általa megkívánt áldozatok között. S akkor, mint kisgyermekkoromban, így kiáltottam fel: „Istenem, „az egészet választom”. Nem akarok félig-szent lenni, nem ijesztő számomra szenvedni érted, csak egyetlen dologtól félek, attól, hogy megtartsam magamnak akaratomat, vedd tőlem, mert „Egészében választom” azt, amit Te akarsz!...

Ez volt az „én misém”

2009-11-19T10:52:00.000-08:00

Emlékszem, hogy valóban nem tudtam megmaradni Céline nélkül, elmentem inkább az asztaltól, otthagyva csemegémet is, mintsem hogy ne menjek utána rögtön, mihelyt ő felkelt. Megfordultam magas székemben, kérve, hogy emeljenek le s azután együtt mentünk játszani. Néha elmentünk a kis „prefektus-lányhoz”; ez igen kedvemre való volt ugyan a park és a sok szép játék miatt, amit nekünk mutogatott, de mégis inkább azért mentem oda, hogy Céline-nek örömet szerezzek, mert jobban szerettem ottmaradni a mi kis kertünkben s kaparni a falat; leszedtük ugyanis onnan az összes kis csillogó pikkelylemezt, ami csak volt s mentünk, hogy eladjuk Papának, aki igen komolyan meg is vásárolta tőlünk.

Vasárnap, mivel kicsi voltam ahhoz, hogy istentiszteletre menjek, Mama otthonmaradt s vigyázott rám; jó voltam s csak lábujjhegyen jártam a mise alatt; de mihelyt láttam, - oly kitörő örömmel, melynek párja nincs - hogy nyílik az ajtó, az én szép nővérkém elé futottam, aki ilyenkor „fel volt ékesítve, mint egy kápolna”[1] . .. s azt mondtam: „Ó, kis Céline-em, gyorsan adj szentelt kenyeret!” Néha nem volt neki, mert későn érkezett...Mit tegyünk most? Erről lehetetlen lemondanom, ez volt az „én misém” ... Hamarosan segítettünk magunkon. - „Nincs szentelt kenyered, hát csinálj magadnak!” A szót tett követte, Céline hoz egy széket, kinyitja a faliszekrényt, kiveszi a kenyeret, levág egy falatot belőle, és igen komolyan elmond felette egy Ave Máriát, azután odanyújtja nekem, én pedig leírom vele a kereszt jelét s nagy áhítattal megeszem, úgy érezve, hogy teljesen olyan az íze, mint a szentelt kenyérnek...Gyakran tartottunk lelki megbeszéléseket, íme egy példa, Mama leveleiből veszem: - „A mi édes két kicsink, Céline és Teréz áldott kis angyal, angyali természet. Teréz Mária öröme, boldogsága és dicsősége, hihetetlenül büszke rá. Igaz, hogy olyan feleletei vannak, ami ritkaság az ő korában, fölényben van Céline-nel szemben, aki kétszer annyi idős, mint ő. Céline ezt mondta egyik nap: „Hogy lehet az, hogy a jó Isten jelen tud lenni egy olyan pici ostyában?” A kicsi ezt mondta: „Ez nem olyan bámulatos, miután a jó Isten mindenható.” - Mit jelent az, hogy mindenható?” - „Hát azt, hogy mindent megtesz, amit csak akar!”...

________________________________

[1] Louis Martin tréfás szólásmondása.

Olyan természettel, mint amilyen az enyém

2009-11-18T08:26:00.000-08:00

Olyan természettel, mint amilyen az enyém is, nagyon elromlottam s talán el is kallódtam volna, ha erkölcstelen szülők nevelnek, vagy akár csak Louise[1] is úgy kényeztet, mint Céline-t... De Jézus vigyázott kis jegyesére, úgy akarta, hogy minden a javára váljék, még hibái is, amelyek, miután idejében nyesegették őket, arra szolgáltak, hogy gyarapítsák a tökéletesedésben ...Miután volt önszeretetem és szerettem a jót is, mihelyt komolyan kezdtem gondolkozni (s ezt már egész kiskoromban megtettem) elég volt, hogy valamire azt mondják nekem, hogy nem jó s elment a kedvem attól, hogy ezt kétszer mondassam magamnak... Örömmel látom Mama leveleiből, hogy mikor nagyobb lettem, már több öröme telt bennem. Miután csupa jó példát láttam magam körül, természetesen követni akartam azokat. 1876-ban ezt írta: „Meg Teréz is próbálkozik néha „gyakorlatokkal.”[2] Édes egy gyermek, szemfüles, nagyon élénk, de a szíve érzékeny. Céline-nel nagyon szeretik egymást, ők elegek egymásnak, elszórakoznak ketten; amint megebédelnek, Céline veszi a kis kakasát, egyetlen fogással elkapja Teréz tyúkját, nekem nem sikerülne, de ő annyira eleven, hogy az első ugrásra megvan neki. Végül azután mind a ketten ott ülhetnek állataikkal a kandalló sarkánál és jó sokáig elszórakoznak így. (A kis Rose hozta nekem ajándékba a tyúkot és a kakast, a kakast Céline-nek adtam.) A minap Céline mellém feküdt, Teréz pedig Céline ágyába; rimánkodott Lujzának, hogy vigye le és öltöztesse fel. Lujza felmegy érte s üresen találja az ágyát. Teréz figyelte Céline-t s vele együtt jött le. Lujza ezt mondja neki: „Hát te nem jössz öltözködni?” - „Ó, nem, édes Lujzám, mi olyanok vagyunk, mint a két tyúkocska, nem tudunk elválni egymástól!” Erre mind a ketten átölelték és megcsókolták egymást... Este azután Lujza, Céline és Léonie elment a katolikus körbe s otthon hagyta szegény Terézt, aki megértve, hogy túl kicsi ahhoz, hogy ő is elmenjen, ezt mondta: „Ha legalább Céline ágyába akarnának lefektetni!...” De nem, nem akarták... nem szólt semmit, s egyedül maradt kis lámpájával, egy negyedóra múlva már mélyen aludt...”

Mama ezt írja egy más alkalommal: „Céline és Teréz elválaszthatatlanok, jobban már nem szeretheti két gyerek egymást; ha Mária Céline-ért jön, hogy órát adjon neki, szegény Teréz csupa könny. Jaj, mi lesz vele, elmegy a kis pajtása!... Mária megsajnálja, magával viszi őt is és a szegény kicsike két-három óra hosszat is ott ül egy széken; felfűzni való gyöngyöt adunk neki, vagy vászondarabot, hogy varrjon, moccanni sem mer és gyakran sóhajt hatalmasakat. Ha a tűjéből kifűződik a cérna, megpróbálja újra befűzni, érdekes, mikor azzal sem boldogul, de Máriát sem meri zavarni; hamarosan két kövér könnycsepp gördül le az arcán... Mária gyorsan megcsókolja, befűzi a tűt és a szegény kicsi angyal könnyein keresztül is mosolyog...”

_________________________________

[1] Martinék háztartási alkalmazottja.
[2] Kisebb önmegtagadások.

Mama leveleiből, amelyekben Céline-ről és rólam beszél

2009-11-16T08:56:00.000-08:00

Most visszatérek azokra a levelekre, melyekben Mama Céline-ről és rólam beszél, ez a lehető legjobb eszköz arra, hogy jól megismertessem Önnel a karakteremet; itt van egy olyan rész, melyben a hibáim élénken tündökölnek: „Céline a picivel együtt kockákkal játszik, időnkint összekoccannak, Céline enged, hogy érdemeket gyűjtsön. Kénytelen vagyok ráncba szedni szegény babát, olyan tomboló méreg van benne, ha nem az ő elképzelése szerint mennek a dolgok, a földön hempereg, mint valami kétségbeesett, aki azt hiszi, hogy már mindennek vége; van, mikor felindulása erősebb, mint ő, csak úgy fojtogatja. Nagyon ideges ez a gyermek, de azért nagyon aranyos és igen értelmes, mindenre vissza tud emlékezni.” Látja Anyám, milyen távol álltam attól, hogy hiba nélküli kislány legyek! Még azt sem lehetett rólam mondani, hogy „akkor voltam jó, mikor aludtam”, mert éjjel még többet fészkelődtem, mint nappal, pokolba küldtem az összes takarókat s azután (alva) odavertem magam a kis ágyam fájához; a fájdalomra felébredtem, s ilyenkor azt mondtam: „Mama, odakoppantam!...” Szegény kis Mamának fel kellett kelnie; megállapította, hogy valóban púpok vannak a homlokomon, s hogy odakoppantam; jól betakart, aztán visszafeküdt, de egy perc múlva már újra kezdtem, hogy odakoppanjak, oly sikerrel, hogy kénytelenek voltak az ágyamhoz kötözni. Esténként a kis Céline kötözgette össze a sok övet, melyek arra szolgáltak, hogy megakadályozzák a kis huncutot abban, hogy odakoppanjon és felköltse Mamát; miután ez a módszer bevált, azontúl jó voltam, mikor aludtam... Volt még egy másik hibám, (de ébrenlétben) amelyről Mama nem beszél leveleiben, s ez a nagy önszeretet volt. Csak két példát fogok felhozni erre, hogy ne legyen túl hosszú a mondókám. Mama egyszer igy szól hozzám: „Kis Terézem, ha megcsókolod a földet, kapsz egy sous-t!” Egy sous kész vagyon volt a számomra, s hogy megszerezzem, nem kellett nagyságomnak leereszkednie, mert pici termetem számára nem volt nagy a távolság köztem és az anyaföld között, büszkeségem azonban fellázadt a gondolatra: „földet csókolni” s kihúzva magam azt mondtam Mamának: - „Ó, nem, Anyácskám, inkább ne legyen sous-m!”...

Egy más alkalommal Grognyba kellett mennünk Mme Monnierhez. Mama azt mondta Máriának, hogy adja rám szép, csipkével díszített égszínkék ruhámat, de ne hagyja csupaszon a karjaimat, nehogy a Nap megbarnítsa őket. Én oly közömbösen hagytam, hogy öltöztessenek, mint bármilyen más korombeli gyerek, de magamban azt gondoltam, hogy kis meztelen karjaimmal sokkal csinosabb lettem volna.

Először vonaton a Mamával

2009-11-14T07:15:00.001-08:00

Most már csak az van hátra, hogy gyermekkorom kis pajtásáról, drága Céline-emről beszéljek, de úgy rajzanak az emlékeim, hogy nem is tudom, melyiket válasszam. Néhány részletet kivonatolok azokból a levelekből, melyeket mama a Vizitációba írt Önnek, de nem másolok le mindent, túlságosan hosszú lenne...

1873. júl. 10-én (születésem évében) ezt mondta: „A dajka[1] csütörtökön elhozta a kis Terézt. Mindig csak nevet, különösen a kis Céline tetszik neki, hangosan kacagott vele; azt mondaná az ember, hogy játszani akar már, - meg is lesz az hamar, oly mereven tartja magát kis lábain, mint egy kis cölöp. Azt hiszem, korán fog járni, jó természete lesz, nagyon értelmesnek látszik és az embernek az a benyomása, hogy született valamire...”

De főleg a dajkaságból való hazatérésem után tanúsítottam szeretetet drága kis Céline-em iránt. Nagyon jól megértettük egymást, csakhogy én sokkal élénkebb voltam s jóval kevésbé gyermekded, mint ő; három és fél évvel fiatalabb voltam nála és úgy éreztem, mintha egyidősek lennénk.

Most következik Mama levelének egy részlete, amely meg fogja mutatni, hogy Céline milyen szelíd volt s én milyen haszontalan. - „Az én kis Céline-em egész lényével hajlik a jóra, ez létének legbensőbb érzése, tiszta a lelke és borzad a rossztól. Ami a kis szemfülest illeti, az ember nem tudhatja, mire fogja vinni, amilyen pici, olyan szeleburdi! Értelmesebb mint Céline, de távolról sem oly szelíd, makacssága szinte megtörhetetlen, ha egyszer „nem”-et mond, abból nem enged, akár az egész napra pincébe zárhatná az ember, inkább ott feküdne le, mintsem hogy „igen”-t mondjon”...

„Emellett arany szíve van, nagyon gyöngéd és nagyon őszinte; érdekes, amint fut utánam, hogy bevallja: - Mama, egyszer meglöktem Célinet, egyszer megütöttem, de többet nem csinálom. - (Ez így van mindennel, amit tesz.) Csütörtökön este az állomás oldalán sétáltunk, mindenáron be akart menni a váróterembe, hogy elmenjen Pauline-ért, előre futott, olyan örömmel, hogy jó volt reánézni, de mikor látta, hogy vissza kell fordulni, s nem ülünk vonatra, nincs Pauline, az egész úton sírt.”

A levélnek ez az utolsó része azt a boldogságot idézi, melyet akkor éreztem, mikor hazajött a Vizitációból; ön, anyám, engem vett karjára és Mária Célinet; nem győztem önt simoggatni és hátrahajoltam, hogy megbámuljam nagy hajfonatát...- ezután egy táblácska csokoládét adott, amit három hónapon át nekem tartogatott. Képzelheti, micsoda ereklye volt ez számomra! Mansba tett utazásomra is emlékszem, ekkor ültem először vonaton. Micsoda öröm volt kettesben utazni Mamával!... De nem tudom már, hogy miért, sírni kezdtem és szegény kis Mamám Mansban[2] nagynénémnek csak egy hitvány kis csúfságot tudott bemutatni, aki útközben vörösre sírta magát... A társalgóban tett látogatásból semmi más emlékem nem maradt, csak az az egyetlen pillanat, mikor nagynéném odaadott egy kis fehér egeret és egy kartonpapír-kosárkát, tele bonbonnal, a tetejében éppen az én ujjamra való két szép cukorgyűrű díszelgett, rögtön ezt kiáltottam: — „Micsoda boldogság! Lesz gyűrű Céline-nek.” De ó, fájdalom! megfogom kosaram fülét, a másik kezemet Mamának adom s elindulunk; néhány lépés múlva megnézem kosaramat s látom, hogy csaknem minden cukrom elszóródott az utcán, mint Hüvelyk Matyi kavicsai...Közelebbről is megnézem s látom, hogy az értékes gyűrűk egyikét is utolérte a bonbonok végzetes sorsa... Nem volt mit adnom Céline-nek! ...Erre már kitör a fájdalmam, s kérem, hogy menjünk visszafelé, mama szemmelláthatóan ügyet sem vet rám. Ez már több volt a soknál, a könnyeket bőgés követte. Nem tudtam megérteni, hogy miért nem osztozott keserveimben s ez nagyban növelte fájdalmamat...

___________________________

[1] Teréz kéthónapos korában megbetegedett, ezért egy Alencon környéki faluba adták ki dajkaságba.

[2] Mária-Dosithea nővér Martinné nővére volt. 29 éves korában lépett a mansi Vizitációba 1858 -ban; 1877. febr. 24-én halt meg. A két testvér bensőségesen szerette egymást.

Legelső emlékeim...

2009-11-09T02:38:00.000-08:00

Nagyon szerettem drága keresztanyámat.[1] Anélkül, hogy ez meglátszott volna rajtam, igen figyeltem mindenre, ami körülöttem történt és elhangzott s azt hiszem, ugyanúgy ítéltem meg a dolgokat, mint most. Figyelmesen hallgattam, amint Mária Céline-t tanította, hogy ugyanazt tehessem, amit ő. A Vizitációból való hazatérése után, azért hogy kiváltságos módon bent lehessek a szobájában a Céline-nek adott leckéken, nagyon jó voltam s mindent akarata szerint tettem; ezért azután elhalmozott ajándékokkal, melyek csekélyke értékük dacára is sok örömet szereztek nekem.

Mind a két nagylány nővéremre igen büszke voltam, de gyermek ideálom Pauline volt. Mikor beszélni kezdtem és Mama azt kérdezte: - „Mire gondolsz?” a felelet mindig ugyanaz volt: - „Pauline-ra!” Más alkalommal pici ujjamat az ablaküvegen húzogattam és azt mondtam: - „Azt írom: Pauline!...” Gyakran hallottam, amint mondták, hogy Pauline biztosan szerzetes lesz; így tehát, anélkül, hogy túlságosan tudtam volna, hogy miben áll ez, azt gondoltam: „Én is szerzetes leszek.” Ez legelső emlékeim közül való és azóta soha nem változtattam szándékomon! ... Drága Anyám, Önt választotta ki Jézus, hogy eljegyezzen engem Vele, nem volt akkor mellettem, mégis kötelék jött már létre a lelkünk között... ideálom volt, hasonlítani szerettem volna Önhöz, példája vonzott két éves korom óta a szüzek Jegyeséhez... Ó, mennyi édes gondolatot szeretnék bizalmasan elmondani Önnek! - De folytatnom kell az apró kis virág történetét, teljes és áttekintett történetét, mert ha részleteiben beszélnék „Pauline”-hoz fűződő kapcsolataimról, el kellene hagynom minden egyebet! ...

Az én drága kis Léonie-m is nagyon a szívemhez nőtt. Nagyon szeretett engem, esténként ő vigyázott rám, mikor sétálni ment az egész család ... Mintha még most is hallanám azokat a kedves kis nótákat, melyeket énekelt, hogy elaltasson, - mindenben arra törekedett, hogy örömet szerezzen nekem, éppen ezért igen bántott, ha fájdalmat okoztam neki.

Nagyon jól emlékszem első áldozására,[2] különösen arra, mikor karjára vett, hogy magával vigyen a plébániára; annyira tetszett nekem, hogy egy nagylány-testvérem visz engem, aki tetőtől-talpig fehérben van, akárcsak én!... Este korán lefektettek, mert túl kicsi voltam ahhoz, hogy ott maradjak a nagy vacsorán, de még most is látom Papát, ahogy az utolsó fogásnál jön és darabkákat hoz kis királynőjének az emeletes tortából...

Másnap, vagy pár nap múlva, mamával Léonie kis társához mentünk; azt hiszem, ezen a napon vitt bennünket jóságos kis Anyánk egy fal mögé, hogy bort adjon innunk az ebéd után (melyet a szegény Dagorauné tálalt nekünk)[3], mert nem akarta megbántani a jó asszonyt, de azt sem akarta, hogy valamiben is hiányt szenvedjünk... Ó! milyen finom az anyai szív, mennyire kifejezi gyengédségét abban az ezer előrelátó gondoskodásban, amely senkinek sem jutna eszébe!

__________________________________

[1] Teréz keresztanyja legidősebb nővére, Mária volt.

[2] 1875. máj. 25. Teréz ekkor két és fél éves volt.

[3] Dagorauné volt „Léonie kis társának” az édesanyja. Alenconi szokás szerint Martin és Martinné viselték ennek a szegénysorsú kislánynak első szentáldozásával kapcsolatos költségeit.

Boldog Louis és Zélie Martin

2009-11-06T00:11:00.000-08:00